Betlehemezés

KARÁCSONY: a Kis-Jézus születése, a megváltás bizodalma, a szeretet, a békesség és az együvé tartozás örökös szükségének az ünnepe. Az alábbiakban, említést tennék egy megélt, és egy őrizgetett  emlékről.
Helyszín, a szülővárosom: Pápa-Tókertváros.
Íme, az első. A Harmadik utca és az Aradi utca sarkán álló általános iskolába jártunk éppen, amikor Karácsonyhoz közeledve, betlehemezésre szövetkeztünk négyen:  Mógor Győző (Sógor),  Draskovics Gyuri (Drasa),  Szalai Tibi (Cinke) és e sorok írója.
Elsőként betlehemet készítettünk, vékony farostlemezből, szalmából, mécses, színes ceruza, vízfesték és ragasztó felhasználásával.  Otthoni engedéllyel doboznyi gyufához is hozzájutottunk, de az öltözékünk összeállításához a legtöbb segítséget ugyancsak a családjainktól, a nagyszüleinktől és a szüleinktől kaptuk.
Innen visszanézve, milyen fontos is volt az a tény, hogy tókerti családok ismerték egymást, s mindenki figyelt nem csak a közvetlen szomszédok, hanem akár a teljes utca gyerkőceire.
Kiglancolt csizmát, kifordított bundát, meleg kucsmát – melyet esetleg csak a füleink tartottak meg – hatalmas jókedvvel próbálgattuk fel, amolyan ünnepi edzésekkel.
Kenderkócból pásztorbajuszt mindnyájunknak az öreg, kukukk készített, akinek valójában idős  Böjte Sándor volt a neve. Látása élességének lúgkőoldat vetett véget.  Még fiatal korában.
Amint idősödött, a hallása romlott meg olyannyira, hogy többször kellett ököllel az ágyához legközelebbi falon dörömbölni. 
Ha végre meghallotta a keresésünk, akkor kiszólt:
 - Kukukk, kukukk!
 - No, mi van?
 - Tán hiányzom az ifjúságnak egy kicsit?
És a bajusz mellé „igazi” pásztorbotot is kaptunk tőle, de a mécses célszerű és  gazdaságos használatát megint  csak  a Kukukk tanította meg nekünk. S mivel decemberben az este meglehetősen gyorsan ráteríti szitavásznát a világra, már délután megindultunk:
/ „Pásztorok, pásztorok örvendezve,/ Sietnek Jézushoz, Betlehembe…/ - énekeltük egy- egy ház ajtajánál megállva.  Közülünk a Drasa valósággal zenei virtuóznak számított – szépen tudott tangóharmonikázni –, ezért a repertoárunkból nem hiányzott a Mennyből az angyal kezdetű, szépséges karácsonyi dallam sem;
 /Mennyből az angyal,lejött hozzátok,/ pásztorok, pásztorok, /hogy Betlehembe, sietve menvén lássátok…”/
Engedélyezést követően, a betlehemes lépett be legelőször – általában a konyhába. És a három pásztort egymás után szólította. Következzék itt a magam mondókája, miután a bottal háromszor koppantottam a konyhakövön: „Áldásos Karácsonyt, havas jó estét kívánok,/ lám, én is itt vagyok,/ ugye, milyen derék gyerek vagyok?  Pásztor komám, gyere be!/ 
Az 1950-es évek elején jártunk éppen, az Elektermax-lakótelepet az idő tájt adták át, s mivel a Cinkének oda költözött a keresztanyja, betlehemezni a lakótelepre is feljártunk.
 S még egy emlékmorzsa jött felszínre a karácsonyi betlehemezéshez kapcsolódóan. Az igazságosan szétosztott pénzecskéből  magam  könyvet vásároltam, Verne „Észak dél ellen” című munkáját, amelyet a könyvkötő Bedőcs-bácsi boltjának a kirakatában már korábban kinéztem magamnak, és   nap mint nap sóvárogva megcsodáltam…
Manapság, az olvasás gyönyörűségét egyre rövidebbre szabják a szemorvosok, okolják ez ügyben a televíziót, a számítógépet, de még a levegőszennyezést is… De, ne felejtkezzünk meg a hirtelen felszökő vérnyomás-értékekről sem.
Apropó, televízió! Amikor a legelső fekete-fehér készülék – egy Budapest márkanevű – a tókerti otthonunkba került (1963), Vanicsek nagymamánk kijelentette:
 - Vele az ördög költözött a szobába!(Magunkban akár fel is tehetjük a kérdést: Vajon nagyot tévedett az én nagyanyám?)
Sokan vallják: idősödő embernek legnagyobb kincse az emlékezés. A hatvanötödik Karácsonyhoz érve, az előbbi pár sorral hívtam elő a rohamosan távolodó élményeket. És kívánok áldott Karácsonyt – minden földimnek. Ave Maria! BÚÉK –2010!