A strandfürdő


2011-05-03 09:16:50  | cikk: Bali József  | 


A napokban autóztam a pápai Várkert északi oldalát képező úton, a Kálvária Temető felé. ( A bitumencsík tovább vezet Győr irányában.)
Elakadt jármű fogta vissza a forgalmat, adódott hát néhány pillanat a kitekintésre. Éppen a  Strandfürdő bejáratánál jártunk, egészen pontosan bócorogtunk. A legrégebbi strandfürdő előtt, várokozóra váltott a korábbi sietős, füstölgő, dudáló, s ki tudja még mit el nem követő autók sora. Kipillantok balra, s mit látok – egy falból kiálló feliratot: FÜRDŐ. A bejárat fölötti falon még pontosabb információ szerepel: STRANDFÜRDŐ.
Hirtelen meglódul a kocsisor, de elindul bennem az emlékezés fonala is. Ezért ültem egy reggelen le a számítógép mellé, hogy belőle valamennyit számba vegyek;
Egy nevet legelsőnek: Boros bácsi.
Rövid, tüsökösre nyírt hajával, a tavaszi nyitásokat követő gyors lebarnulásival, kezében egy szócsövet tartogatva, visszaköszönve a strandra belépőknek – nos, ő volt a Boros Bácsi! A pápai strandfürdő szíve, lelke, igazgatója, üzemvezetője, főnöke, s mindenese – egy személyben. Az ilyen karizmatikus figurára, mint a Boros bácsi is, bizonyosan számosan emlékeznek.
–Édes fiaim! – Ez számított a szava-járásának. A legérdekesebb persze az volt, amikor a fürdőbe érkező leánycsapatot köszöntötte – ugyanígy.
Hogy ki ülhetett a pénztárban, ki lehetett a kabinos, a ruha-és értéktárgyakra vigyázó, s ki, a valamivel magasabbra emelkedő terasz alatt működő kocsma vezetője, – név szerint csak elvétve jöhet már közelbe… 
Hogy milyen volt a hajdani pápai strand? Kérem, akkora élete volt a fallal bekerített térségnek, mint a közeli salakos futballpályának!
Nocsak!
Strandfürdőt lehetett összehasonlítani az idő tájt a focipályával?
Úgy bizony! S tegyük gyorsan hozzá e helyzetképhez, hogy akkor még élt Pápa város legszebb folyója – a Tapolca!
(Amióta kioltották az életét, maradt nekünk a nagyobb testvéréért örökösen bánkódó Bakonyér-patak. Milyen jó, hogy legalább az fennmaradt!)
A Tapolca tehát a strandfürdő közvetlen közelben folydogált, csendes, finoman fodrozódó, apró hullámaival, közel méteres mélységű, lágy vizével.
(S amelynek legfeljebb a szélén képződött a legkeményebb teleken feljebb jég, egyébként nem fagyott be soha.)
A Tapolcából víz is nyerhető volt, de tovavitte a lecserélt medencék már nem friss, s kevésbé üdítő tartalmát ugyancsak…
A nevezetes strandfürdőnek két medencéjét, egy nevezetes híd választotta el. Alatta – szerintem – a két víztükör összeért. 
A „kis-vízzel” kezdhette minden strandra járó, a „nagy-víz” már csak az úszni tudók birodalmát jelentette. Ennek a túlsó végéhez csatoltak egy trambulint, ahonnan látványosat ugrálhattak a legügyesebbek.
Oda nőttünk magunk is. Bár nem bizonyos, hogy a leges-legügyesebbek közé tartoztunk, de azért forgó-pörgő mozgásformákra emlékezem. Olyasmire is, amikor a mi, tókerti csapatunk alkotott egy jókora sort a trambulinnál.
Láttam én e deszkán a Tóth Jóska bácsit – testnevelő tanár –, a Grósz Gyurit – orvos – , a Varga Elemér bácsit –  Lexi barátunk édesapját–, s a Koncz Sanyit – akiből szintén tanár lett, a tókerti iskola helyettes igazgatója,  ma már nyugdíjas.
S ők, csak egy kiragadott példa kedvéért kerülhettek ide.
A pápai strandfürdőben úszó-és vízilabda mérkőzéseket is rendeztek. Ma, úgy mondanánk, hogy bemutatókat. Egyesületre magam nem elékezem. Ha ennek ellenére működött, elnézést kérek, akiket illet – a tudatlanságomért.
A pályákat elválasztó fehér-piros gyöngyök színezte kötelek, lehet, hogy még ma is ott hevernek – mozdulatlanul az elárvult strand sarkában. Úszókiválóságokra alig-alig emlékszem.  Boksay Rezsőre, a Csöpire viszont igen. Szülei, az enyémekkel voltak barátságban.  Több ágban számított kiválóságnak: tornában és úszásban mindenképp.  Ha emlékeim nem csorbultak az elrohanó évtizedek alatt, friss házasként kismotorozott Keszthely és Hévíz között, ahol végzetes baleset érte. Elgázolta egy autó.
A vízilabdázok szerintem kiváló időtöltésnek tartották e sportágat. Leggyakrabban egy–kapuztak.  Edzések után, a közeli salakoson meghajtott futballisták szoktak fölbukkanni vízi–labdázókként, s akár a sötétedés órái is a medencében találták őket.
Olyan mozzanat jött e pillanatban látható képbe, ahol a strand vízlevezetőjéből fogták fel a vizet, s mérkőzés előtt, meg annak a szünetében, alaposan föllocsolták az erősen porosodó, fulladásra kárhoztató pályát.
Egy-egy meccsen mekkora pormennyiséget kellett lenyelniük a játékosoknak, azt a számot, ma már el sem hinné talán senki.
Emlékszem, egy Foor nevű, talán győri származású játékvezető fújta egy vasárnapon a Perutz elleni meccset. A szó legszorosabb értelmében ellenünk fújt. A mérkőzés vége felé, elkezdte skandálni a tömeg:
– Megvárunk! – Megvárunk!
És megvárták.
S mi volt a legkirívóbb megjegyzés?
– Foor! Nyald föl a pályáról a port!
A pápai szurkolók telibe találtak. Olyan vörös lett az arca a bakikat elkövető bírónak, amely kitartott a vasútállomásig.
Sokan ugyanis kikísérték…
Ugorjunk egy jelképes fejet a strandfürdő mélyebb vizébe. Folytassuk tehát a vizes témák megtalálását. A medencéktől mind méretesebb füvesített területet igyekezett – szerintem a Boros bácsi – évről évre megkaparintani a fürdő számára. Ott lehetett homokozót kialakítani, tornász-korlátot felállítani, a legszélén pedig kiskapus focipályán gólra játszani…
A hajdani strandon lehetett ám másutt is focizni! A kimagasló főépület két oldalán húzódtak a kabinos öltöző helyek, előttük a betonra terített takarón, jót lehetett napozni, mindezek alatt viszont kispályázni.
Akkoriban a Pápai Textilesnek (Perutznak) remek ifjúsági csapata érlelődött ki. Ilyen nevekre emlékeszem, mint a Horváth Miki, Kemény Laci, Domonkos Gabi, a Veress-testvérek – a Sanyi meg a Gabi – és a Szövő. (Ez, utóbbi, már lehet, hogy csak ragasztott névnek számított.)
S képzeljék, ilyen remek focistákból alakultak mezit-lábas, kispályások!
Az ellenfelek között pedig néhány nagy, már a felnőtt csapatban labdát kergetőkhöz tartozott: a Cser Jancsi, Wolf Imre,  Domonkos Józsi, Vámos Karcsi,  vagy éppen a Csuri, azaz – a Csurgai! A kis meg a nagy Palkovics ugyancsak előfordult a pápai strandéletben.
Azt hiszem, nem feleslegesen okoskodom, amikor leírom, hogy a tornasport akkoriban jelentős népszerűségnek számított a városban. A Türr Gimnáziumnak szinte tanévenként formálódott egy-egy kiváló minőségű csapata. Mondjak neveket?
Böjte József, Nyéki, András, Tóth Laci, Harangozó Zsigmond – és még sokan mások.
S ki lehetett a leghíresebb pápai tornász? Talán a Limperger nevű, aki Dunaújvárosban fejezte be a sportolást (?)
Limperger névre hallgató kiválóság kötődött egyébként a Tókerthez is, majd a Ferencvárosi Torna Clubhoz. Fradista futballista volt. Sőt, válogatott! A névrokonság – így elnézve – már tuti.
De, ugorjunk egy fejest ismételten a nagy-vízbe, csak simán a medence széléről.  Tartottunk ugyanis keresztúszásokat és hosszantikat is.
Mindkettőben jó el lehetett fáradni. Igaz, ezt a szót mi – még – nem ismertük, helyette a lihegés perceit vettük elő.
S közben szólt a zene.
Ákos Stefi, Hollós Ilona, Sárosi Katalin, Toldi Mária  Németh Lehel, Putnoki Gábor, Breitner János, Vámosi János, Záray Márta s mások  dalait terítették ránk a hangszórók. Néhány címet is képes vagyok ide írni:Reszket a hold a tó vizén, Húszéves vagyok, Csak a szépre emlékezem, Nem adlak másnak,  A mi utcánk ó be szép,  stb.
(Arról nem lehet nem megemlékezni, hogy a pápai strandon ugyancsak felhangzott a „Jaj, úgy élvezem én a strandot kezdetű nóta is – amelyben közreműködött a Kovács Esztike… Naponta háromszor-négyszer. )
Amikor a zene elhalkult, mindenki tudta, a Boros bácsi fog intelmekkel szolgálni.
Sokan tudták, hogy a Boros bácsi nemcsak hangtölcsért, hanem távcsövet is használt.  Messzire ellátott tehát.
Így tudott sokakra vigyázni!
Tókerti otthonunkból – ebéd után – így szoktak elengedni:
–Vigyázzatok egymásra! De tudjuk, vigyáz ott rátok a Boros bácsi is!
Gyerkőckorunkban hatalmas igazságok éltek.  Egyik ilyen, hogy a más gyerkőcére is rápillantani – természetesnek számított. Például a  Harmadik utcában, ahol laktunk, de ugyanez volt az íratlan szabály a strandon is.
Három leánytestvérem közül a Teréz számított a legkisebbnek, akitől nem állt messze egy kis fimfirnyákos gondolkodás sem.
Mire gondoljunk?
Például a naponkénti felmosásra. A konyha, a veranda és a lépcsők felmosására. Elvileg minden negyedik nap került volna rám a sor, de a Csoki – így becéztük – a legkisebbet, legtöbbször engem talált meg a kérésével. S azután már tűzött is el a strandra! Tavaszonként, Ő lett a leghamarabb aranybarna bőrű, s hihetetlen biztonsággal mozgott az uszoda vízében.
De, a Teri testvérem más elhajlásokra is rábírhatott. Valóságos előjoga volt hozzá.
–Legyél szíves, fogjál nekem békát! A Balka tanár úr kijelentette, hogy aki élve visz a biológia órára békát, az kap egy ötöst! A vízóra-aknában ott pöffeszkedett néhány zöld-béka, akarom pontosítani azonnal – kecske-békák. Kettő vagy három rögvest befőttes üvegbe került, a jeles pedig a húgom ellenőrzőjébe…
Kérdezzék meg, vitt – e valami uzsonnát a négy Bali gyerek? Igen, vitt.
Legtöbbször két karéj zsíros-kenyeret, a közé tett paradicsommal meg paprikával.
Ezt, mi úgy hívtuk, hogy deszka. S mindezt négyszer. És a belépőt pedig hetente hétszer!
Annyira megszokottá és remek programokká nőttük ki a strandra járást, hogy hiába kezdődött el az iskolai tanév, egy-két hétig egészen bizonyosan nem tudtunk visszavenni a strandra járásból.
S hogy mikor kezdett el a strand nimbusza zuhanni?
Talán akkor, amikor a Várkert Gróf-úthoz közeli vonalában, a jelenlegei piac magasságában meleg vizet találtak.  Talán, másodikos gimnazista lehettem –a Türr Gimnáziumban –, amikor elkezdtek tégla-jegyeket árusítani. Emlékeim szerint, szépen haladt az ügy.
Hadd áruljam el, lehetett közöm a dologhoz. Azt történt ugyanis, hogy a gimnáziumunkból a Tóth Jóska bácsi állt a meleg-vizes program helyi élére. Testnevelési órákon is jártunk le a Várkertbe, a kifolyó meleg-víz medencéjét szélesíteni. A dologból remek elhajlások fakadtak. A termál-víz fölfakadt a mélyből, a lehetőség pedig néhányunkból, akik egy teljes nyáron át, diákmunkát vállaltunk a helyi építőipari vállalatnál… Ehhez úgy kapcsolódhattunk, amikor a tetőfedő brigádunk két vezető alakja – a Gosztola- és a Nagy Kálmán bácsi rákaptak az ebéd utáni fürdőzősre. (A kora-esti pancsikolás sem számított ritkaságnak.)
–Ifi uraimék! – csak semmi kapkodás, sietség! Most néhány percet dagonyázunk!
Az egyik nyár szokatlan megoldással vette a kezdetét.  Félig-meddig hivatalos háttere lehetett annak a hírnek, mi szerint a pápaiak a borsosgyőri tónál fürdőzhetnek, orvosi-, úszómesteri ügyelettel, és kitelepült büfészolgáltatással. Jó tudható, az utólagos bizonygatás semmit sem ér, de erről a nyárról annyit azért illik megjegyezni, hogy jókora csapatok indultak el Borsosgyőrbe, drót-szamáron (biciklin), motorkerékpárokon, sőt, az apostolok-lován is. Tehát – gyalogszerrel. No, de mit számított az a két-három kilométernyi távolság?
Semmit.                                   
Mi, a környéket is alaposan ismerő tókerti ifjak, viszont korábbról tudtuk már a hajdani téglagyári-tó néhány veszedelmét. Például azt, hogy nagyon mély, s a tófenéken húzódnak un. padok, amit az agyagot kiemelő gépek hagytak ott. A fenéki agyagban jókora tavi-kagylók húzták be magukat, melyeket nem számított könnyű feladatnak a felszínre hozni. Ugyanilyen veszedelemnek számított a bányagödör vizének a hőfoka. Sekélyebb part, ahol leért a láb, az alig létezett.  Mindenütt másutt, viszont a legnagyobb melegben is hűvös maradt a víz…
(A legnagyobb jóindulattal is.)
Az esztendők talán akkor még nem rohantak, de azért az Idő monotóniájából a mulandóság vált legelőbb ismertté.
Egy alkalommal éppen visszatérőben voltam a Dél-Alföldről, amikor egy hatalmas, bolthajtásos betonpillér fogadott a Piac-tér magasságában.
Mivel a „diadalíven” hozzám is szóló szöveg fogadott, az UTÓDOK felirat, elsőre úgy vélekedtem, jó irányba halad az ügy.
Ott zenélt – mármint az Utódokban – az egyik kedves barátom, a Bödei Imre, akit néhány éve meglátogattunk Németországban. Ugyanis ott telepedett le! Kiváló gitárosnak, szakszisnak és klarinétosnak számított! S  ma is az!
(Hallom a megdöbbentő hírt, hogy a gitáros Horváth László, a „Spanyol” nemrégiben más dimenziókra költözött át.  S akkor feltétlenül meg kell említenünk az UTÓDOK további tagjait is: Lukács László, Magyari Jenő és Varga István nevét!
A patinás, korábbi Strandfürdő, amit a Boros bácsi fémjelzett, napjainkban már használaton kívül darvadozik. A betonívnek viszont hirtelen lába kélt.
Ma, talán parkoló van a helyén.
S a közelben felépült Pápa város első fedett uszodája.  Néhány alkalommal elő is fordultam benne.
Nekem, hirtelen jött az újabb változás. A termál-strand átkerült a Várkert még lejjebbi pontjára, egészen a Második meg  a Harmadik tókerti utcák magasságába. Itt épült meg a Perutz Stadion és a Petőfi Gimnázium is.
Az elmagányosodó Strandfürdő és a Boros bácsi alakja egyre kevesebbeknek mond el részleteket.
(Állítólag, az Emma nevű lánya is élhet e hazában valahol.  Lehet, talán éppen Pápa városában.)
A megnövekedett gépjárműforgalom ott rohan el a strand előtt. Vajon kinyitja-e még valaki a gyorsan halványuló, zöld színű bejárati ajtót?
Ha igen, az milyen következményekkel fog járni?  Nem tudhatjuk.
Azt viszont igen, hogy néhány visszaemlékező gondolat már megfogalmazódott. Éppen e helyütt. Bízhatunk tehát az elolvasás lehetőségében! Már csak néhány szponzor kell/ene hozzá, hogy könyvvé nemesülhessenek a pápai-tókerti történetek. Mert egyszer minden és mindenki emlékké válik.

Képek:

nincsenek képek

Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!