SOS – 1956!
2010-10-18 20:23:53 | cikk: Bali József |
Mentsétek meg lelkeinket! Az életünket! Segítsetek! Segítsetek!
Semmilyen hasonlat sem ér sokat. A Titanic katasztrófáját bemutató filmen is örökösen elhangzik az egyetemes vészjelzés, az SOS! Mégis, kevesen maradtak túlélők… Most, 2010 októberében járunk. 1956-ban is forgott a naptár lapja a tizedik hónapnál. Azt a hónapot mégis másként írom, csupa nagybetűvel: OKTÓBER. Egy pápai-tókerti kisfiúnak, aki akkor voltam, megszentelt napokként vonultak be, azok az idők, azok a hetek…
SOS! Mentsétek meg lelkeinket! Az életünket!
A dicsőséges 1956-os Forradalmat és Szabadságharcot a túlerő maga alá gyűrte.
Ugyanúgy, mint 1848-ban.
Annyi különbség persze már adódott, hogy a Birodalmat ekkor már – Szovjetuniónak nevezték. Kiképzett zsoldosaikat pedig bolsevikoknak.
(Jócskán akadtak itthon is, akik a legyőzőinkkel cseresznyéztek egy tálból…)
Az önös érdekek lehettek a legelsők! Mindmáig hat azonban egy másik, s talán a legfontosabb szempont a dologban: a megfélemlítés!
A bolsi-terror!
Akasztások kezdődtek mindenütt.
A disszidálók tömegeiről, a vérfürdők áldozatairól megmaradt fotók, filmfelvételek mit bizonyítanak legelébb? Azt, hogy rengeteg magyar család, szeretteik elvesztésével is „fizetett” a Forradalom elvesztéséért! Sok-sok magyar család őrzi tehát a halottai emlékét!
Néma csendben, félelemben.
Minden okuk megvolt rá!
Hol mindenhol voltak tömegsírok?
Síri csend a dologról. Az 1989-ben tett tétova próbálkozás – az un. „rendszerváltás” – gyenge pontjai hamarosan annyian lettek, hogy azok is újból hallgatásba menekültek, akik már-már halk, finom jelet mertek adni a helyzetükről…
És jött a fél évszázados évforduló: 2006. október 23-a. Megismétlődött az 1956-os leszámolás. Vérfürdő, fejvadászok, kardlapos lovas-rendőrök, maggyalázott magyar zászlók, menekülő tömeg.
Miféle ünneplés ez?
Egyetlen egy magyar vezető nem akadt, aki megálljt intett volna!
Ez, az Ősbűn! Tehát, a legnagyobb! De, a kordonok közé menekülés is az!
Ártatlan bárányarccal.
És a nemzetüket, a saját halottaikat is féltők – visszamenekülőkké lettek – hallgatásba burkolóztak.
Mindmáig a leges-legnagyobb gondot ott látni, hogy a sok mindenüket elvesztettek, nem találják meg egymás karján még a legkisebb ujjat sem. Annak, hogy szorosan összekapaszkodjanak – a nyomát sem látni, tapasztalni.
Sok évtizedes, bevált, s folyvást finomított gyakorlat működik ellenszélként: a megosztás politikai módszertana.
S ma már a hajdani 56-os harcosok is különbözőképpen vélekednek – ugyanarról. Akik pedig gyorsan fogynak, s egyre-másra válnak hivatalos meghívottakká a – túlpartra.
Ördögi körből kéne kilépni.
Mit tegyünk?
Írjuk át a remek slágert?
– Félünk és meghalunk! Kívánj – szép álmokat!
Az olyan ember, aki sokat alszik, ugyanannyit is álmodik, de nagyon-nagyon keveset él!
Ez, egy 1956. OKTÓBERÉBEN még csak 12 éves fiúcska néhány tapasztalatának foglalata.
Aki a kokárdát már legbelül, a szívében hordja. Ott van annak a legbiztosabb helyen.
1956-ban, a Gróf úton – az Ötödik és a Hatodik utca magasságában –, egy pufajkás szovjet katona tépte le a kabátkámra tűzött kokárdát. Ő félhetett tőlem? Ez, egyenesen nevetséges, lehetetlen! Mert nála egy dobtáras géppisztoly volt! Az akkori túlerő – pápai példája – ez is lehetett.
SOS – 1956!
Semmilyen hasonlat sem ér sokat. A Titanic katasztrófáját bemutató filmen is örökösen elhangzik az egyetemes vészjelzés, az SOS! Mégis, kevesen maradtak túlélők… Most, 2010 októberében járunk. 1956-ban is forgott a naptár lapja a tizedik hónapnál. Azt a hónapot mégis másként írom, csupa nagybetűvel: OKTÓBER. Egy pápai-tókerti kisfiúnak, aki akkor voltam, megszentelt napokként vonultak be, azok az idők, azok a hetek…
SOS! Mentsétek meg lelkeinket! Az életünket!
A dicsőséges 1956-os Forradalmat és Szabadságharcot a túlerő maga alá gyűrte.
Ugyanúgy, mint 1848-ban.
Annyi különbség persze már adódott, hogy a Birodalmat ekkor már – Szovjetuniónak nevezték. Kiképzett zsoldosaikat pedig bolsevikoknak.
(Jócskán akadtak itthon is, akik a legyőzőinkkel cseresznyéztek egy tálból…)
Az önös érdekek lehettek a legelsők! Mindmáig hat azonban egy másik, s talán a legfontosabb szempont a dologban: a megfélemlítés!
A bolsi-terror!
Akasztások kezdődtek mindenütt.
A disszidálók tömegeiről, a vérfürdők áldozatairól megmaradt fotók, filmfelvételek mit bizonyítanak legelébb? Azt, hogy rengeteg magyar család, szeretteik elvesztésével is „fizetett” a Forradalom elvesztéséért! Sok-sok magyar család őrzi tehát a halottai emlékét!
Néma csendben, félelemben.
Minden okuk megvolt rá!
Hol mindenhol voltak tömegsírok?
Síri csend a dologról. Az 1989-ben tett tétova próbálkozás – az un. „rendszerváltás” – gyenge pontjai hamarosan annyian lettek, hogy azok is újból hallgatásba menekültek, akik már-már halk, finom jelet mertek adni a helyzetükről…
És jött a fél évszázados évforduló: 2006. október 23-a. Megismétlődött az 1956-os leszámolás. Vérfürdő, fejvadászok, kardlapos lovas-rendőrök, maggyalázott magyar zászlók, menekülő tömeg.
Miféle ünneplés ez?
Egyetlen egy magyar vezető nem akadt, aki megálljt intett volna!
Ez, az Ősbűn! Tehát, a legnagyobb! De, a kordonok közé menekülés is az!
Ártatlan bárányarccal.
És a nemzetüket, a saját halottaikat is féltők – visszamenekülőkké lettek – hallgatásba burkolóztak.
Mindmáig a leges-legnagyobb gondot ott látni, hogy a sok mindenüket elvesztettek, nem találják meg egymás karján még a legkisebb ujjat sem. Annak, hogy szorosan összekapaszkodjanak – a nyomát sem látni, tapasztalni.
Sok évtizedes, bevált, s folyvást finomított gyakorlat működik ellenszélként: a megosztás politikai módszertana.
S ma már a hajdani 56-os harcosok is különbözőképpen vélekednek – ugyanarról. Akik pedig gyorsan fogynak, s egyre-másra válnak hivatalos meghívottakká a – túlpartra.
Ördögi körből kéne kilépni.
Mit tegyünk?
Írjuk át a remek slágert?
– Félünk és meghalunk! Kívánj – szép álmokat!
Az olyan ember, aki sokat alszik, ugyanannyit is álmodik, de nagyon-nagyon keveset él!
Ez, egy 1956. OKTÓBERÉBEN még csak 12 éves fiúcska néhány tapasztalatának foglalata.
Aki a kokárdát már legbelül, a szívében hordja. Ott van annak a legbiztosabb helyen.
1956-ban, a Gróf úton – az Ötödik és a Hatodik utca magasságában –, egy pufajkás szovjet katona tépte le a kabátkámra tűzött kokárdát. Ő félhetett tőlem? Ez, egyenesen nevetséges, lehetetlen! Mert nála egy dobtáras géppisztoly volt! Az akkori túlerő – pápai példája – ez is lehetett.
SOS – 1956!
Képek:
nincsenek képek
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!