Arc a busz üvegablakából


2010-04-21 23:24:27  | cikk:  | 


Harminc-negyven éve – legalábbis a maihoz képest – alig járt autó, a lakótelepen meg a tókerti utcákban sem volt ritka az úttestre festett tengópálya; alig járt autó, mindenki buszozott. Hajnalban, meg kettő után műszakváltáskor, hétvégén is meg mindenkor. Adta a jegyet a sofőr, az automata, az újságárus, a kilences meg a tízes még nem ment el a Csúcsig, csak az Ötödik utcáig, voltak a buszok szürkék farmotorral, bordó-fehérek, aztán sárgák; néztük jöttüket félig az úttestre állva máshol volt megállókban, a Mackó előtt például, a Mackó előtt, ahol egyszer a magas széken ülve kiflit meg kakaót reggeliztünk anyukámmal, távolsági járatra várva Sopron felé készülőben.
A Sanyit mindenki ismerte. Sanyinak mondom, mert a nagymamám így mondta, anyukám is, bár csókolommal köszönt neki. Sanyi valamikor felszállt a buszra, elkészülőben más dimenziókba, s félig ott is élve fogta ablak felőli kezében elmaradhatatlan Sokol rádióját a szigetelőszalaggal ráerősített két laposelemmel; valamikor felszállt, s onnan kezdve évei folyamatos átszállással teltek, két átszállás között rövid pihenőkkel a Bakonyér melletti zsalugáteres házban, ahova szaladtam a réten át, mert megjött a szén, s ha megjött, akkor olykor jött Sanyi is, hogy behordani segítse azt.
Mindig a sofőr felőli oldalon ült és mindig ült, állni egyszer sem láttam; kijárt neki az ülőhellyel járó tisztelet, rejtélyes úr volt, majd öregúr; egyszer azt hallottam róla, hogy gróf volt és ez nagy titok, s aki mondta, hitte, mert nem tudta, hogy mi az, de ez jó volt, mert a Sanyit sem tudta, azt csak én tudtam.
Sanyi a rokonom volt. Arca a mamám arca, arca a Kanadából hazalátogató öreg nagybátyám arca, arca, amely a busz üvegablakából tükröződik, a családban ezerszer másolt minta.  
Végigrádiózta az időt, látott mindenkit, évtizedeket porolt le magáról a végállomáson, nézett, s hogy megvetette-e, amit látott; hogy rendezgette-e, amit hallgatott, tudja-e valaki. Napról napra ugyanazok a járatok, ugyanazok az utasok; nézte és ha akarta, számon tartotta, többek lettünk vagy kevesebbek, fogott-e rajtunk is az idő, gyerekből megcsikósodtunk-e, lett-e asszonyunk vagy csak bajuszunk, nézte a kavargást mint mozgó buszon ülő állandóság, rádió örök hallgatója. Mindig egyedül ült és soha nem késett; akkor is pontos volt, amikor elé zörgött és a leghosszabb útra magával vitte az utolsó járat, valami távolsági busz, csöndességgel, rádióval meg tükörképpel, ezer ismerős bőrredővel együtt.

Képek:

nincsenek képek


Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!