A tesztoszteronnal és vérrel írt amerikai álom – Kritika a Pain & Gain című filmről
2013-08-10 12:26:12 | cikk: pt | fotó: Paramount Pictures ( |
Néha igencsak bizarr, döbbenetes, már-már hihetetlen fordulatokkal tarkított történéseket produkál az élet, és az ilyen sztorik olykor a mozivásznon kötnek ki – mint ahogyan a Pain & Gain című film esetében.
A ’90-es évek közepén a napfényes Miamiban éldegélő három testépítőt – oly sok honfitársukhoz hasonlóan – megszédített a pénzzel és csillogással hivalkodó amerikai álom. Az izomagyú trió a könnyebb, számukra testhezállóbb utat választva nem volt rest átlépni azt a határt, amin túl bűnözést és ebből fakadóan kíméletlen erőszakot kell bevetni az önmegvalósítás, a gyors meggazdagodás érdekében. Elhatározták tehát, foglyul ejtenek egy kolumbiai zsidó üzletembert, akitől aztán kikényszerítik, hogy a mesés vagyonát az ötletgazda bandavezér, Daniel Lugo nevére írassa. Csekély értelmi képességüktől korlátolva vetették bele magukat a nagy terv megvalósításába, amely a szerencse és a balszerencse sajátosan abszurd keveredése közepette egyre inkább eldurvult, majd horrorba hajló vérontásba torkollott.
A Pain & Gain jóval többet nyújt annál, mint amit előzetesen várni lehet tőle: egy egyszerű, könnyen felejthető amerikai akció-vígjáték helyett az utóbbi évek legszórakoztatóbb, legütősebb feketekomédiájában részesülünk a mozijegyért cserébe. A film elején megismerhetjük a személyi edzőként dolgozó Lugót, egyúttal rendkívül szellemes korrajzot kapunk a testkultusz lázában égő, húsz évvel ezelőtti Floridáról. Szteroidokkal pumpált dagadó izmok, szilikon csöcsök, ízléstelenül rikító ruhák, pálmafák és koktélok lepik el a vásznat, miközben a mindezt átszövő amerikai álom frusztráló eszménye lebeg a levegőben.
Michael Bay rendező, aki a pusztán látványvilágra épülő giccsparádéi (Transformers-trilógia, Pearl Harbor, Armageddon) miatt rendszeres céltáblájává vált a filmkritikusoknak, ezúttal váratlan húzással lepi meg a mozinézőket, és egyszerűen szemberöhögi az Amerikai Egyesült Államoknak ezt a jó nagy lufira fújt arcát. A felszínesség, az emberi ostobaság, kicsinyesség és egoizmus mind-mind tökéletes táptalaja a humornak, a Pain & Gain pedig nem is hagyja kihasználatlanul a ziccereket. Jót szórakozunk például a pofonegyszerű sablonokra épülő motivációs tréningek hangzatos szlogenjein, a bandavezér együgyű gondolatmenetein, a kertvárosi nyárspolgárok szürkeségén.
Az emberrablásig tulajdonképpen színtiszta vígjátékot látunk, ám amikor a Lugót alakító Mark Wahlberg szemében először felcsillan a pszichopata, egyből súlya lesz az eseményeknek. A cselekmény a játékidő előrehaladtával egyre erőszakosabbá válik, innentől pedig vérbeli feketekomédia pereg a szemünk előtt. Gyorsan jegyezzük meg, a fekete humorhoz bizony gyomor kell, hiszen egy elszerencsétlenkedett gyilkosság, egy leszakadt lábujjal futkározó csivava, illetőleg emberi kézfejek grillsütőn történő pirítgatása a szabadban nem mindenki számára jelent emészthető szituációt.
Nagyban emeli a tétet, hogy igaz történeten alapuló – noha helyenként többé-kevésbé kiszínezett – olyan eseménysorokat látunk, amik a valóságban minden bizonnyal undort váltanának ki egy átlagemberből, ellenben mozgóképen nevetésre ösztönöznek. Azonban mielőtt komolyabban elgondolkodhatnánk rajta, illendő-e viccet csinálni mások nyomorából, újabb röhejes pillanatok érkeznek a vászonról vagy éppen a jól felépített és megírt forgatókönyv sodrása viszi tovább a figyelmünket. A megszokottól eltérő, több szereplő által prezentált narráció telitalálatnak bizonyult, mivel így még érdekesebbé, többféle szempontból is megfigyelhetővé válik a nem mindennapi történet. A színészeket sem érheti kritika, szinte mindenki hozzátesz valamit a filmhez. A válogatott díszpintyek közül leginkább Dwayne Johnson emelkedik ki a vallásos kokainfüggő hegyomlás szerepében, akinek a frenetikus bekattanásai sokáig felejthetetlen nyomot hagynak maguk után.
A pikáns, vérbő, valamint a társadalmilag egyáltalán nem korrekt poénokért újabb piros pont jár, miképpen a jó adag (ön)iróniáért is. A Michael Bay védjegyének számító giccses látványvilág, illetve a hatásvadász lassított felvételek ezúttal sem hiányozhatnak a repertoárból, viszont ezek a rendezői eszközök ezúttal mind a komikumot szolgálják és tökéletesen passzolnak a film remekül eltalált, egyedi hangvételébe. Nem meglepő módon a látványfilmek mesterének számító direktor a képi világon is rajta hagyta a keze nyomát, így a vérprofin összerakott akciójeleneteken túl ötletes beállítások, vizuális gegek is hozzátesznek az élénk színekben tobzódó külcsínéhez. Egyszersmind ismét bebizonyosodott, hogy megfelelő kreativitással a manapság oly divatos 3D-s technika nélkül is meg lehet alkotni szemkápráztató filmkockákat.
A mintaszerű hangulatteremtéshez a jól összeválogatott zenék is hozzájárulnak, a legnagyobb bravúrt azonban azzal hajtotta végre Bay, hogy hibátlanul komponálta meg a film ritmusát és az eltérő zsánerek elemeinek a váltakozását. A bő kétórás játékidő folyamán egy perc megállás sincs, a sodró lendületű merész cselekményben pedig remek ütemben bukkannak fel a megdöbbentő, durva, véres jelenetek, amik mesterien fonódnak össze a humorral – így születik meg a metsző társadalomkritikával fűszerezett tökéletes feketekomédia. A végén azért jó hollywoodi szokáshoz híven a szánkba rágják a tanulságot, hiszen a film készítőinek nyilván gondolniuk kellett a nézőtéren üldögélő Daniel Lugókra is.
A bűnös élvezettel szolgáló, igazán emlékezetes Pain & Gain az idei év pozitív értelemben vett eddigi legnagyobb filmes meglepetése, amellyel Michale Bay megmutatta, hogy jócskán szorult belé spiritusz, és sosem késő kitörni a szűklátókörűségből. De miért várt ezzel 48 éves koráig?A Pain & Gain augusztus 13-ig, keddig, minden nap 21 órától lesz látható a Petőfi Moziban. A film megtekintése 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
(Augusztus 14-én eredeti, angol nyelven is levetítik a Pain & Gaint.)
A ’90-es évek közepén a napfényes Miamiban éldegélő három testépítőt – oly sok honfitársukhoz hasonlóan – megszédített a pénzzel és csillogással hivalkodó amerikai álom. Az izomagyú trió a könnyebb, számukra testhezállóbb utat választva nem volt rest átlépni azt a határt, amin túl bűnözést és ebből fakadóan kíméletlen erőszakot kell bevetni az önmegvalósítás, a gyors meggazdagodás érdekében. Elhatározták tehát, foglyul ejtenek egy kolumbiai zsidó üzletembert, akitől aztán kikényszerítik, hogy a mesés vagyonát az ötletgazda bandavezér, Daniel Lugo nevére írassa. Csekély értelmi képességüktől korlátolva vetették bele magukat a nagy terv megvalósításába, amely a szerencse és a balszerencse sajátosan abszurd keveredése közepette egyre inkább eldurvult, majd horrorba hajló vérontásba torkollott.
A Pain & Gain jóval többet nyújt annál, mint amit előzetesen várni lehet tőle: egy egyszerű, könnyen felejthető amerikai akció-vígjáték helyett az utóbbi évek legszórakoztatóbb, legütősebb feketekomédiájában részesülünk a mozijegyért cserébe. A film elején megismerhetjük a személyi edzőként dolgozó Lugót, egyúttal rendkívül szellemes korrajzot kapunk a testkultusz lázában égő, húsz évvel ezelőtti Floridáról. Szteroidokkal pumpált dagadó izmok, szilikon csöcsök, ízléstelenül rikító ruhák, pálmafák és koktélok lepik el a vásznat, miközben a mindezt átszövő amerikai álom frusztráló eszménye lebeg a levegőben.
Michael Bay rendező, aki a pusztán látványvilágra épülő giccsparádéi (Transformers-trilógia, Pearl Harbor, Armageddon) miatt rendszeres céltáblájává vált a filmkritikusoknak, ezúttal váratlan húzással lepi meg a mozinézőket, és egyszerűen szemberöhögi az Amerikai Egyesült Államoknak ezt a jó nagy lufira fújt arcát. A felszínesség, az emberi ostobaság, kicsinyesség és egoizmus mind-mind tökéletes táptalaja a humornak, a Pain & Gain pedig nem is hagyja kihasználatlanul a ziccereket. Jót szórakozunk például a pofonegyszerű sablonokra épülő motivációs tréningek hangzatos szlogenjein, a bandavezér együgyű gondolatmenetein, a kertvárosi nyárspolgárok szürkeségén.
Az emberrablásig tulajdonképpen színtiszta vígjátékot látunk, ám amikor a Lugót alakító Mark Wahlberg szemében először felcsillan a pszichopata, egyből súlya lesz az eseményeknek. A cselekmény a játékidő előrehaladtával egyre erőszakosabbá válik, innentől pedig vérbeli feketekomédia pereg a szemünk előtt. Gyorsan jegyezzük meg, a fekete humorhoz bizony gyomor kell, hiszen egy elszerencsétlenkedett gyilkosság, egy leszakadt lábujjal futkározó csivava, illetőleg emberi kézfejek grillsütőn történő pirítgatása a szabadban nem mindenki számára jelent emészthető szituációt.
Nagyban emeli a tétet, hogy igaz történeten alapuló – noha helyenként többé-kevésbé kiszínezett – olyan eseménysorokat látunk, amik a valóságban minden bizonnyal undort váltanának ki egy átlagemberből, ellenben mozgóképen nevetésre ösztönöznek. Azonban mielőtt komolyabban elgondolkodhatnánk rajta, illendő-e viccet csinálni mások nyomorából, újabb röhejes pillanatok érkeznek a vászonról vagy éppen a jól felépített és megírt forgatókönyv sodrása viszi tovább a figyelmünket. A megszokottól eltérő, több szereplő által prezentált narráció telitalálatnak bizonyult, mivel így még érdekesebbé, többféle szempontból is megfigyelhetővé válik a nem mindennapi történet. A színészeket sem érheti kritika, szinte mindenki hozzátesz valamit a filmhez. A válogatott díszpintyek közül leginkább Dwayne Johnson emelkedik ki a vallásos kokainfüggő hegyomlás szerepében, akinek a frenetikus bekattanásai sokáig felejthetetlen nyomot hagynak maguk után.
A pikáns, vérbő, valamint a társadalmilag egyáltalán nem korrekt poénokért újabb piros pont jár, miképpen a jó adag (ön)iróniáért is. A Michael Bay védjegyének számító giccses látványvilág, illetve a hatásvadász lassított felvételek ezúttal sem hiányozhatnak a repertoárból, viszont ezek a rendezői eszközök ezúttal mind a komikumot szolgálják és tökéletesen passzolnak a film remekül eltalált, egyedi hangvételébe. Nem meglepő módon a látványfilmek mesterének számító direktor a képi világon is rajta hagyta a keze nyomát, így a vérprofin összerakott akciójeleneteken túl ötletes beállítások, vizuális gegek is hozzátesznek az élénk színekben tobzódó külcsínéhez. Egyszersmind ismét bebizonyosodott, hogy megfelelő kreativitással a manapság oly divatos 3D-s technika nélkül is meg lehet alkotni szemkápráztató filmkockákat.
A mintaszerű hangulatteremtéshez a jól összeválogatott zenék is hozzájárulnak, a legnagyobb bravúrt azonban azzal hajtotta végre Bay, hogy hibátlanul komponálta meg a film ritmusát és az eltérő zsánerek elemeinek a váltakozását. A bő kétórás játékidő folyamán egy perc megállás sincs, a sodró lendületű merész cselekményben pedig remek ütemben bukkannak fel a megdöbbentő, durva, véres jelenetek, amik mesterien fonódnak össze a humorral – így születik meg a metsző társadalomkritikával fűszerezett tökéletes feketekomédia. A végén azért jó hollywoodi szokáshoz híven a szánkba rágják a tanulságot, hiszen a film készítőinek nyilván gondolniuk kellett a nézőtéren üldögélő Daniel Lugókra is.
A bűnös élvezettel szolgáló, igazán emlékezetes Pain & Gain az idei év pozitív értelemben vett eddigi legnagyobb filmes meglepetése, amellyel Michale Bay megmutatta, hogy jócskán szorult belé spiritusz, és sosem késő kitörni a szűklátókörűségből. De miért várt ezzel 48 éves koráig?A Pain & Gain augusztus 13-ig, keddig, minden nap 21 órától lesz látható a Petőfi Moziban. A film megtekintése 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
(Augusztus 14-én eredeti, angol nyelven is levetítik a Pain & Gaint.)
Képek:
Címkék:
Petőfi Mozi
| filmkritika
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!