Pápai sikerek Pécsen

A zsűri értékelése:

Komáromi Sándor másik, a Fenyér mellett a fesztiválon szereplő előadása, a pápai PSG Színkör Log Out című bemutatója egyelőre inkább tanulmány, nem pedig kész produkció – ezt az előadás közben kialakult benyomásomat a rendező meg is erősíti később. Vázlatot látunk tehát, aminek még muszáj, mert érdemes dúsulnia tartalommal, mélységgel, rétegzettséggel a következő hónapokban. A gyanúsan átlagos életet élő főszereplő fiúra egyre nagyobb terheket ró a környezete: osztálytársai, szülei, szerelme és mindenki más. És teszem hozzá gyorsan: mindannyian ezeket a mázsás terheket cipeltük és cipeljük, a kérdés csupán az, hogyan sikerül kidugni a fejünket a víz alól. Ennek a srácnak ez nem jön össze, összeroppan, és az alkotók szerint a legbrutálisabb megoldást választja azért, hogy végre megmutassa, korántsem az a hétköznapi fiú, akinek első, de még második pillantásra is tűnik. 

És akkor nem lehet tovább kerülgetni, szólni kell végre arról a produkcióról, amiről még így, közel fél nappal később is nehezemre esik összefüggően írni és gondolkodni. Anélkül, hogy felmenteném magamat, megjegyzem, hogy tapasztalataim szerint az igazán nagy színházi előadások szükségszerű velejárója ez a fajta dadogás az értelmezői oldalról. A pápai TheaThürr Senák című előadása, Komáromi Sándor rendezése vitán felül ebbe a kategóriába tartozik, pedig… És itt egy egész sor kérdésnek kell következnie.

Mert hát mi dolga lehet tizenpáréves fiatal embereknek a hatvanas évek téeszesítésével? Mi közük van a vidéki mocsárba beleragadt, kilátástalan egzisztenciákhoz? Mit tudnak ők a rendszerváltást megelőző negyven év politikai-ideológiai machinációiról, a rendszer által központilag működtetett testi-lelki erőszakról? Természetesen semmit, az előadást nézve mégis az a benyomásom, hogy sokat, tán túlságosan, veszélyesen is sokat. (A több hónapos, családon belüli kutatómunka, a történész bevonása a próbafolyamatba, a hallottak-látottak közös értelmezése csupán a titok egyetlen szegmense, valami másról, többről van itt szó.) Mert nem egyszerűen értik ezt a korszakot, meg persze a Háy-novella (mert azt használták, nem pedig a drámát) mögött húzódó, térhez-időhöz nem kötött mondanivalót, de tökéletesen érzik és közvetítik is azt.

Az első másodpercek mindent eldöntenek: ahogy feljönnek a fények, nyolc ló áll velem szemben a színpadon. Nyílt, egyenes tekintetű fiatalok, akik kivételes testtudattal rendelkeznek, akiknek minden, valahonnan mélyről, nagyon mélyről jövő nyihogása, horkantása vagy éppen megszólalása egyszerre borzongató és csodálatos élmény. 

Könnyebb megmondani, hogy mit nem csinálnak, mint azt, hogy mit igen: nem mesélik el a sztorit elejétől a végéig, mégis minden pillanatban világos, hogy hol vagyunk, hogy ki és mit akar a másiktól. Nem játszanak felnőttet, nem tesznek úgy, mintha saját nagyszüleik lennének, mégis azt érzem, hogy autentikus minden megszólalásuk. Nem azonosulnak a szerepeikkel a játszók a szó köznapi értelmében, hiszen közvetlen tapasztalatok híján tán nemigen is van mivel, mégis szinte tapinthatóvá válik a színész és a szerepe közötti hasonlóság, azonosság. És hosszan kellene még írni az előadás delikát humoráról, a tűpontos koreográfiáról, a szereplők érett gesztusairól és egymásba kapcsolódó tekinteteiről, de leginkább nyilván mégis a leírhatatlanról, arról a zsigeri hatásról, amit a megdöbbent közönségre gyakorolt ez a kivételes, nagyszerű játék. Erről pedig nem lehet írni, ezt látni kell. 

Forrás: www.revizoronline.com