Nézni tanítják a nézőt

Miről is szól tulajdonképpen a kerettörténet, és mire tanítja a Nézőművészeti Főiskola a hallgatót?

Sch.P.: A történet a közeli jövőben játszódik és egy olyan helyzetet tár fel, ami mindannyiunk félelme is egyben: lesz-e színház pár év múlva? 2013-ban járunk, amikor a kormány bezáratta a színházakat, mert a nézők már nem tudták atrocitások nélkül szemlélni a háromdimenziós művészeket, hiszen a televízió képernyő átszoktatta őket a kétdimenzióra. Két állástalan színész (az egyiket Mucsi Zoltán játssza, a másikat pedig én) kitalálja, hogy létrehozza a Nézőművészeti Főiskolát, amely újra megtanítja nézni a közönséget. Színházi Lacika (Katona László), aki a színházban született, és ott is nőtt fel, ő az ideális néző és ő mutatja meg, hogy valójában hogy is kell nézni…

M.Z.: Ez egy görbe tükör, egy intellektuális kabaré, melynek legfőképpen az a lényege, hogy ebben a két órában a néző valamiféle humorral találkozzon, és tulajdonképpen reflektálás önmagunkra és a színházra.

Teret kap az előadásban az improvizáció. Milyen szerepet tölt be az Önök művészetében a rögtönzés, és milyen szerephez jut ebben az előadásban?

M.Z.: Ebben az esetben a létrehozásnál volt nagy szerepe az improvizálásnak, mert amikor elkezdtünk próbálni, akkor annyi volt meg, hogy Nézőművészeti Főiskola. Aztán hetekig ötleteltünk, próbáltunk és még az első előadásoknál is sokat improvizáltunk, de ma már kialakult a teljes előadás szerkezete, úgyhogy ennél a darabnál az improvizációnak csak kezdetben volt jelentős szerepe.

K.L.: Ez már a 175. előadás, és ez idő alatt a darab rengeteget változott. Ha valaki megnézi az első és az utolsó 10 előadást, hatalmas eltéréseket vél felfedezni. Az improvizáció egyébként a közönségtől is függ. Volt már arra példa, hogy a két kollega még engem is meglepett, annyira eltértek a darabtól. De ezektől lesz izgalmasabb a szakmánk.

Mit jelent az Önök számára színjátszás? Milyen többletet adhat egy szerep, egy alakítás?

K.L.: Nehéz erre válaszolni, mivel mi ebben élünk, ez a szakmánk. De az biztos, hogy nyitott szemmel járunk a világban, és nagyon figyelünk. Figyeljük az embereket, a karaktereket, magunkat és ugyanígy tanulmányozzuk az általunk alakított szerepet is.

M.Z.: Az igazi többlet – azt hiszem – mindhármunk számára az, hogy abból élünk, amit szeretünk csinálni, vagy ami a hobbink is. Úgy gondolom, hogy ebben nincs több. Ami ennél több, az már csak sallang.

Sch.P.: Ami a legcsodálatosabb ebben a szakmában, hogy éberen tartja az embert, és kíváncsivá teszi. Azt gondolom, hogy minden emberi sorsra igaz, hogy az idő előrehaladtával az ember hajlamos bezárkózni. A véleményét, gondolatait elsődlegesnek és megfellebbezhetetlennek gondolni. És amikor ez bekövetkezik, akkor ott vége van valaminek. Ez a mesterség valahogy késztet minket arra, hogy nyitottak maradjunk mindenre. Ez mindenképp egy plusz.

Milyen szerepek, előadások várnak Önökre a közeljövőben? Min dolgoznak jelenleg?

M.Z.: Én a Bárka Színházban dolgozom egy kortárs angol darabon, melynek februárban lesz a bemutatója. Az évad végén pedig újra közösen készítünk egy darabot.

Sch.P.: Igen, ezt is Tasnádi Istvánnal csináljuk. És most fejeztünk be mindhárman egy darabot – szintén Tasnádi István közreműködésével – Cupido címmel, ami még nincs teljesen kész. Én a közeljövőben tanítani fogok egy színész iskolában, fiatalokkal fogok foglalkozni. Kíváncsian várom.

K.L.: A többiek már elmondták, ezekben a darabokban jórészt én is benne vagyok. Most jelenleg a Vígszínházban próbálom Eszenyi Enikővel a Hegedűs a háztetőn c. darabot.