Sokkal tartozom a szülőhazámnak – Beszélgetés Rákász Gergely nemzetközi hírű orgonaművésszel
2013-01-23 02:11:17 | cikk: pt | fotó: pt |
A világ metropoliszaiban adott hangversenyei mellett Rákász Gergely nemzetközi hírű orgonaművésznek nem derogál egy bakonyaljai kisvárosban játszani a zeneszerető közönségnek. A fiatal orgonista legutóbb is szívesen érkezett Pápára koncertezni, a város református templomában zajló fellépése előtt pedig az interjúra irányuló kérésemet sem utasította vissza.
Bevallom, interjúalanyomat személyesen nem ismerve először kissé tartottam attól, hogy egy elismert, magasan jegyzett zeneművész miként viszonyul majd egy fiatal vidéki újságíró egyszerű kérdéseihez. Bizonyára a legtöbb kollégám rémálmaiban szerepel a karót nyelt, arisztokratikus attitűdökkel felvértezett és a szakmájában elért sikereinek köszönhetően kissé öntelt művész, akit diktafonvégre kell kapni. Nos, Rákász Gergely az imént taglalt embertípus szöges ellentétét jelenti: a 35 éves, népszerű orgonista személyében egy vidám, abszolút közvetlen, mindenféle sztárallűrt nélkülöző fiatalembert ismertem meg, aki mintha csak egy jólöltözött utcai zenész lenne a szomszéd sarokról. Pedig annál sokkal több.– A koncertsorozat, amelynek keretében Pápára érkezett a Christmas Magic, azaz a Karácsonyi varázslat címet kapta. Mitől olyan varázslatos ez a hangverseny?
– A varázslat leginkább két tényezőben bújik meg, az egyik a parádés műsor, amely például Csajkovszkij Diótörőjéből átírt részleteket, Vivaldi Négy évszakát, vagy éppen Händel Halleluja kórusát vonultatja fel. A másik pedig a hangszer, amin játszom. Korábban minden orgonakoncert olyan volt, mint egy egyéjszakás kaland. A művész elutazott egy városba, reggel megismerte a hangverseny helyszínén lévő orgonát, majd délutánig gyakorolt és este koncertet adott. Amit aznap sikerült a hangszerből magáévá tennie, azzal gazdálkodott a koncerten. Ezzel szemben én egy „húszéves házasságot” szerettem volna kialakítani az orgonával. Minden részletét, minden hangját ismerni akartam, hogy amikor a közönség elé állok, lehetőleg Bostontól Budapestig ugyanazt az élményt tudjam adni a hallgatóknak. A vágyaimat nemrég egy olasz cég teljesítette be, akik kifejlesztették ezt az újfajta hangzást. Két éve ismerkedem ezzel a hangszerrel, a Viscount Unico 400-as digitális koncertorgonával, amiben közel 700 féle orgonahangszín és harmincnál is több zenekari hangszín van. Ennek köszönhetően megoldható például az, hogy Vivaldinál csembalózom, miközben orgonálok. Mindez pedig olyan élményt nyújt, mintha az ember egy szimfonikus zenekart hallgatna. Tehát a varázslat másik oldala, hogy erre technológiailag már lehetőség van. A régi ember, amit nem ismert, arra azt mondta, hogy varázslat, míg a mai ember ezt nagyon leegyszerűsíti, materializálja, és azt mondja: technológia. Mi azért maradjunk meg a régi elnevezésénél, a varázslatnál.– Kérem, árulja el nekünk, laikusoknak, mi a legfőbb különbség a klasszikus, épített orgona és a digitális utódja között?
– A hagyományos, épített orgonában sípok vannak, míg a digitális változatában a sípok helyett hangfalak és egy szuper processzor található. A hagyományos digitális orgonába egy előzetesen rögzített hangminta van betáplálva, és ez a hangminta ugyanúgy szól a mosdóban, mint egy katedrálisban. Azon a digitális orgonán, amin most játszom, viszont a hang egy processzoron keresztül jön ki, ami folyamatosan számol, összeveti a hangzásokat. Ezáltal pedig más típusú, elképesztően élethű hangzásra képes ez a hangszer, amiről így már el sem lehet dönteni, hogy digitális vagy valódi, épített orgona adja ki a hangokat.– Mennyire elfogadott a digitális orgona az orgonaművészek körében?
– Szinte semennyire. Amikor egy művészeti ág valami újat mond, élből elutasítással találkozik. Ha végignézünk a művészet történetén, a nagy öregek az újdonságokat rendre skandalumnak bélyegezték. Korábban előfordult egy hasonló kaliberű újítás a szakmában: sokan azt sem díjazták, amikor a barokk orgonahangzásról átálltunk a romantikus orgonahangzásra. Aztán szépen kinőtt egy új orgonistageneráció az új hangzásra. Most pedig itt van egy remek kitörési pont, a digitális orgona, aminek a hangja összetéveszthető a felépített orgona hangjával, ráadásul elődjéhez képest a tizedébe kerül, és akár még szállítható is. Így már olyan helyekre is vihetnek orgonahangversenyt, ahol eddig még senki sem játszhatott, és akkor még nem említettem a kínálkozó zenekari hangszíneket.– Milyen érzés egy metropoliszban több ezer ember előtt, majd pedig egy kisvárosi templomban hangversenyt adni?
– Az embernek egy idő után el kell jutnia arra a pontra, amikor már nem kifelé írja az életrajzát, hanem befelé. Én már beleírhatom az életrajzomba, hogy számos nagyvárosban fűződik sikeres hangverseny a nevemhez. Mindez nyilván nagyon klassz dolog és szükséges is ahhoz, hogy egy orgonista koncertjére beüljenek. Ha valaki helyes értékrend szerint él, akkor az életének a könyvelésében nemcsak a „követel”, hanem a „tartozik” rovatot is ismernie kell. Úgy érzem, nevelésemnek köszönhetően helyes értékrenddel rendelkezem, és az én „tartozik” rovatomban az szerepel, nagyon sokat köszönhetek Magyarországnak: barátokat, tanárokat, szerelmeket, egy gyönyörű nyelvet, amin csodálatos gondolkodni. Sok szépet láttam külföldön, és ezekből szeretnék is hazahozni dolgokat. Ezt tette Széchenyi is, elment külföldre, körülnézett, és hazahozott egy hidat, meg még számtalan újdonságot. Ráadásul olyan szeretet árad felém minden egyes kisvárosi hangversenyemen, ami megfizethetetlen, inspirál és elképesztő energiákat ad. A ma embere az esetek döntő többségében mindennek tudja az árát, de az értékét semminek sem. Ezeket a koncerteket számomra nem lehet árban kifejezni. Persze annak is megvan a maga varázsa, amikor 3000 ember előtt játszik az ember, hiszen az is gyomorszorítóan csodálatos érzés, de ott nem tudok a közönség tagjainak a szemébe nézni.– Talán nem túlzok, ha kijelentem, ön elég fiatalon felért a szakmája csúcsára. Lehet még ezt a pályafutást fokozni?
– Nem kell fokozni. A mi generációnknak, a mi életünknek az egyik nagy félresiklása, hogy mindent fokozni akarunk. Vannak helyzetek, állapotok, amik megértek, ezeket pedig nem fokozni, nem bolygatni, hanem ápolni kell. Úgy lehetne mindezt fokozni, hogy elmegyek szöcskét enni valamelyik valóságshowba, vagy lángoló hajjal körbeorgonálom a templomot. Ez így jó, ahogy most van – és szerencsére szöcskét sem kell hozzá ennem.
Bevallom, interjúalanyomat személyesen nem ismerve először kissé tartottam attól, hogy egy elismert, magasan jegyzett zeneművész miként viszonyul majd egy fiatal vidéki újságíró egyszerű kérdéseihez. Bizonyára a legtöbb kollégám rémálmaiban szerepel a karót nyelt, arisztokratikus attitűdökkel felvértezett és a szakmájában elért sikereinek köszönhetően kissé öntelt művész, akit diktafonvégre kell kapni. Nos, Rákász Gergely az imént taglalt embertípus szöges ellentétét jelenti: a 35 éves, népszerű orgonista személyében egy vidám, abszolút közvetlen, mindenféle sztárallűrt nélkülöző fiatalembert ismertem meg, aki mintha csak egy jólöltözött utcai zenész lenne a szomszéd sarokról. Pedig annál sokkal több.– A koncertsorozat, amelynek keretében Pápára érkezett a Christmas Magic, azaz a Karácsonyi varázslat címet kapta. Mitől olyan varázslatos ez a hangverseny?
– A varázslat leginkább két tényezőben bújik meg, az egyik a parádés műsor, amely például Csajkovszkij Diótörőjéből átírt részleteket, Vivaldi Négy évszakát, vagy éppen Händel Halleluja kórusát vonultatja fel. A másik pedig a hangszer, amin játszom. Korábban minden orgonakoncert olyan volt, mint egy egyéjszakás kaland. A művész elutazott egy városba, reggel megismerte a hangverseny helyszínén lévő orgonát, majd délutánig gyakorolt és este koncertet adott. Amit aznap sikerült a hangszerből magáévá tennie, azzal gazdálkodott a koncerten. Ezzel szemben én egy „húszéves házasságot” szerettem volna kialakítani az orgonával. Minden részletét, minden hangját ismerni akartam, hogy amikor a közönség elé állok, lehetőleg Bostontól Budapestig ugyanazt az élményt tudjam adni a hallgatóknak. A vágyaimat nemrég egy olasz cég teljesítette be, akik kifejlesztették ezt az újfajta hangzást. Két éve ismerkedem ezzel a hangszerrel, a Viscount Unico 400-as digitális koncertorgonával, amiben közel 700 féle orgonahangszín és harmincnál is több zenekari hangszín van. Ennek köszönhetően megoldható például az, hogy Vivaldinál csembalózom, miközben orgonálok. Mindez pedig olyan élményt nyújt, mintha az ember egy szimfonikus zenekart hallgatna. Tehát a varázslat másik oldala, hogy erre technológiailag már lehetőség van. A régi ember, amit nem ismert, arra azt mondta, hogy varázslat, míg a mai ember ezt nagyon leegyszerűsíti, materializálja, és azt mondja: technológia. Mi azért maradjunk meg a régi elnevezésénél, a varázslatnál.– Kérem, árulja el nekünk, laikusoknak, mi a legfőbb különbség a klasszikus, épített orgona és a digitális utódja között?
– A hagyományos, épített orgonában sípok vannak, míg a digitális változatában a sípok helyett hangfalak és egy szuper processzor található. A hagyományos digitális orgonába egy előzetesen rögzített hangminta van betáplálva, és ez a hangminta ugyanúgy szól a mosdóban, mint egy katedrálisban. Azon a digitális orgonán, amin most játszom, viszont a hang egy processzoron keresztül jön ki, ami folyamatosan számol, összeveti a hangzásokat. Ezáltal pedig más típusú, elképesztően élethű hangzásra képes ez a hangszer, amiről így már el sem lehet dönteni, hogy digitális vagy valódi, épített orgona adja ki a hangokat.– Mennyire elfogadott a digitális orgona az orgonaművészek körében?
– Szinte semennyire. Amikor egy művészeti ág valami újat mond, élből elutasítással találkozik. Ha végignézünk a művészet történetén, a nagy öregek az újdonságokat rendre skandalumnak bélyegezték. Korábban előfordult egy hasonló kaliberű újítás a szakmában: sokan azt sem díjazták, amikor a barokk orgonahangzásról átálltunk a romantikus orgonahangzásra. Aztán szépen kinőtt egy új orgonistageneráció az új hangzásra. Most pedig itt van egy remek kitörési pont, a digitális orgona, aminek a hangja összetéveszthető a felépített orgona hangjával, ráadásul elődjéhez képest a tizedébe kerül, és akár még szállítható is. Így már olyan helyekre is vihetnek orgonahangversenyt, ahol eddig még senki sem játszhatott, és akkor még nem említettem a kínálkozó zenekari hangszíneket.– Milyen érzés egy metropoliszban több ezer ember előtt, majd pedig egy kisvárosi templomban hangversenyt adni?
– Az embernek egy idő után el kell jutnia arra a pontra, amikor már nem kifelé írja az életrajzát, hanem befelé. Én már beleírhatom az életrajzomba, hogy számos nagyvárosban fűződik sikeres hangverseny a nevemhez. Mindez nyilván nagyon klassz dolog és szükséges is ahhoz, hogy egy orgonista koncertjére beüljenek. Ha valaki helyes értékrend szerint él, akkor az életének a könyvelésében nemcsak a „követel”, hanem a „tartozik” rovatot is ismernie kell. Úgy érzem, nevelésemnek köszönhetően helyes értékrenddel rendelkezem, és az én „tartozik” rovatomban az szerepel, nagyon sokat köszönhetek Magyarországnak: barátokat, tanárokat, szerelmeket, egy gyönyörű nyelvet, amin csodálatos gondolkodni. Sok szépet láttam külföldön, és ezekből szeretnék is hazahozni dolgokat. Ezt tette Széchenyi is, elment külföldre, körülnézett, és hazahozott egy hidat, meg még számtalan újdonságot. Ráadásul olyan szeretet árad felém minden egyes kisvárosi hangversenyemen, ami megfizethetetlen, inspirál és elképesztő energiákat ad. A ma embere az esetek döntő többségében mindennek tudja az árát, de az értékét semminek sem. Ezeket a koncerteket számomra nem lehet árban kifejezni. Persze annak is megvan a maga varázsa, amikor 3000 ember előtt játszik az ember, hiszen az is gyomorszorítóan csodálatos érzés, de ott nem tudok a közönség tagjainak a szemébe nézni.– Talán nem túlzok, ha kijelentem, ön elég fiatalon felért a szakmája csúcsára. Lehet még ezt a pályafutást fokozni?
– Nem kell fokozni. A mi generációnknak, a mi életünknek az egyik nagy félresiklása, hogy mindent fokozni akarunk. Vannak helyzetek, állapotok, amik megértek, ezeket pedig nem fokozni, nem bolygatni, hanem ápolni kell. Úgy lehetne mindezt fokozni, hogy elmegyek szöcskét enni valamelyik valóságshowba, vagy lángoló hajjal körbeorgonálom a templomot. Ez így jó, ahogy most van – és szerencsére szöcskét sem kell hozzá ennem.
Képek:
Rákász Gergely 15 évesen adta első orgonahangversenyét, majd az iskolaévek alatt folytatta a koncertezést szerte Magyarországon, mint az „Ország legfiatalabb koncertorgonistája”. 1998-ban David DiFiore amerikai orgonaművész felfigyelt az ifjú tehetségre soproni koncertjén, és meghívta az Egyesült Államokba tanulni, illetve hangversenyezni. Rákász Gergely 2000-ben diplomázott az ELTE művésztanári szakán. 1998-tól 2002-ig a koncertezés mellett a Magyar Rádió Intermezzo című műsorát szerkesztette és vezette. A rádióműsor azzal a céllal készült, hogy széles körben megismertesse, megkedveltesse a klasszikusokat. Az orgonista több hangversenykörút után 2005-ben végleg hazatért az Egyesült Államokból, és most főként Európában dolgozik. Rákász Gergely nem csak templomokban és katedrálisokban játszik, hanem elindított egy iskolaprogramot, amelynek keretein belül zenés előadásokat tart a diákoknak.
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!