Emberpróbáló, szép hivatás volt az enyém...
Interjú Varju Dezsőné Boros Katalinnal, az Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola nyugalmazott igazgatójával

Október 22-én, délután 15 órakor vehette át elismerő gyémánt diplomáját a pápai Polgármesteri Hivatal házasságkötő termében dr. Kovács Zoltán polgármestertől Varju Dezsőné Boros Katalin, Kató néni, az Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola nyugalmazott igazgatója. Ez alkalomból készítettünk vele interjút otthonában.
Amikor találkoztunk, sugárzott a belőle áradó kedvesség, és jóság, igazi tanáregyéniség- gondoltam- majd elkezdtünk beszélgetni.

-Kupon születtem és ott is jártam elemi iskolába – kezdte a mesélést Kató néni. - Nekem olyan tanítóm volt, aki bevilágította a falu kultúráját, olyan típusú ember volt, akit a mai szóval, „menedzsernek”mondanánk. Mindent elkövetett, hogy a falu nem csak kulturális hanem, gazdasági téren is előbbre tudjon lépni. Ő Lehoczky Lajos volt. Talán ez magyarázza, hogy a pedagógus pálya felé fordultam.

Legyen szíves mesélni arról, hogyan lett tanító, aztán igazgató!
- Már első osztályban tudtam olvasni, és a tanárom hívta fel a szüleim figyelmét, hogy nekem tovább kellene tanulnom, de ők ezt nem tudták vállalni, mivel a negyedik gyermek voltam. A tanulóévek elmúltak, én végig kitűnő tanuló maradtam. Ekkor megjelent egy rendelet, ami lehetővé tette, hogy magánúton is el lehet kezdeni a továbbtanulást, erre egyetlen iskola volt kijelölve, a Nátusban működő polgár iskola. A szüleimet meggyőzte Lehoczky tanító úr, hogy tanulhassak. Közben elérkeztünk -1945-höz, a háború ágyúi itt dörögtek a városban - amikor is, sajnos meghalt az édesapám. Ezután, még reménytelenebbé vált, hogy tovább léphessek, édesanyám és testvéreim összeültek, és úgy döntöttek, hogy olyan pályát kell választanom, amivel hamar el tudok helyezkedni. Ekkor indultam Pápára iskolát keresni. Nem volt könnyű feladat, a 12 kilométeres utat a falumból gyalog tettem meg. Először a Zárdába (Ranolder Intézetbe) mentem be, ott csak a portáig jutottam, mondván, lekéstem a jelentkezést. Tovább indultam szomorúan iskolát keresni és a Pápa Városi Női Kereskedelmi Szaktanfolyam első évfolyamára Bodolai igazgató úr nagyon kedvesen azonnal felvett. Elmondtam neki, hogy én igazából tanító szerettem volna lenni, de nem fogadtak. Ez az iskola két éves volt. Fő tantárgyai: kereskedelmi ismeretek és levelezés, német nyelven is, könyvvitel, kereskedelmi számtan, árusismeretek, gép- és gyorsírás. Hozzám csak egyetlen tárgy állt közel: a magyar. Beköltöztem Pápára, majd az első év után a négyéves Kereskedelmi középiskolába vitt át Sándor József megbízott igazgató, aki az előző iskolában is tanított. A négy év is eltelt, tandíjat nem kellett fizetnem, nagyon sokat tanultam. Az osztálytársaimmal kétszer voltam moziban, egyszer cukrászdában, mindig találtam indokot, hogy én miért nem mehetek el. Egy kicsit nyomasztott, hogy nálam sokkal jobb módú gyerekekkel jártam együtt, de jó osztály voltunk, máig is nagy szeretettel gondolok vissza rájuk. Leérettségiztem, állást kerestem, ekkor Ajkán a bauxit bányánál találtam is, könyvelőnek vettek fel, de nekem ez nagyon nem tetszett, nem ilyen munkára vágytam.

Milyen út vezetett a bauxitbányától a tanári katedráig?
-1948-ban a Ranolder tanítóképzőt államosították, helyette az Állami Líceum és Tanítónőképző vette át, Megkerestem ott Bulla Andor igazgatót, elpanaszoltam, hogy én mindig pedagógus akartam lenni, majd megmutattam bizonyítványom és megsajnált. Azonnal diktált nekem egy kérelmet közvetlenül a Művelődési Minisztériumnak címezve, és csatoltuk az eddegi eredményeimet. A levélre jött is válasz, ha leteszek a nyáron 13 tantárgyból különbözeti vizsgát, akkor járhatok oda az ötödik évfolyamra. Közben Ajkáról is kaptam választ, hogy 672 Ft havi fizetéssel felvesznek, amikor az akkori tanítói fizetés 369 Ft volt. Édesanyám mellém állt, mindenben támogatott. A bauxit bánya helyett így kezdtem el tanulni az Állami Líceum és Tanítónőképzőben. Először Somlójenőn lettem tanító, aztán Külsővaton, majd a Képző gyakorló iskolájában 1956-ig, ahova volt igazgatóm Bulla Andor hívott vissza. Köszönöm neki. Ekkor szűnt meg Pápán a két tanítónő képző. Ugyanezen év szeptemberében a Képző helyén megalakult az ország harmadikjaként ismert Kodály rendszerű Ének-Zenei Általános Iskola. Hat évig osztályfőnök voltam, majd 1962-től igazgató 1981-ig.

Meséljen arról az időszakról, amikor Ön volt az igazgató! Hogy teltek a hétköznapok?
- 1962-ben vettem át a vezetést, akkor 6 ének-zenei osztályunk volt.
Fontos mérföldkő volt a névadó. Ekkor vettük fel a IV. sz. Ének-Zenei Tagozatú Általános Iskola név helyett az Erkel Ferenc nevet. Úgy véltük, neve nemcsak példát adhat, de kötelezheti iskolánkat, hogy mi is mindig az egyre magasabbra vivő út vándorainak érezzük magunkat. Az iskolák sorában élre törtünk. Követeltünk, néha túl szigorúak is voltunk, de ez adott a diákoknak tudást és emberi tartást. Talán az is jellemzi az iskolában folyó munkát, hogy egy felmérés szerint minden negyedik tanulónk pedagógusnak készült, és lett is. A hangversenyeken, táncversenyeken kitűnően szerepeltünk, így jutottunk ki az akkor még nem könnyű külföldi útra. Ausztriába, majd három hétre Franciaországba a Nemzetközi Folklór Fesztiválra.

Milyen tantárgyakat tanított pályafutása során?
- Biológia- földrajz szakon végeztem Pécsett a tanítás mellett. Eredetileg biológia-kémia szakos szerettem volna lenni, de abban az évben nem indult kémia szak. Voltam még kollégiumi nevelő is.

Hol és hogyan ismerkedett meg a férjével, Dezső bácsival?
- Kupi származásúak voltunk mind a ketten. Ő egyetemista volt, amikor egymásra felfigyeltünk, én a polgáriba jártam akkor. Abban az időben a faluból csak hárman tanultunk tovább. Ő, egy barátnőm és én.

A családban volt még valaki, aki pedagógusként dolgozott?
- Sem a szüleim, sem testvéreim nem voltak tanítók. Egyedül a férjem, Dezső bácsi volt történelemtanár. A gyermekeinket a pályaválasztásban egyáltalán nem befolyásoltuk, jogi vonalon mentek tovább.

Mi volt élete legboldogabb szakasza?
 - Talán a legboldogabb akkor voltam, amikor 6 évig a Gyakorló iskolában tanítottam. Igazgatóként már lehetetlen volt annyira közvetlen kapcsolatot tartani a diákokkal, lecsökkent a tanóraszámom, „hivatalnok” is lettem. Felejthetetlen a Kodály Zoltánnal való többszöri találkozás is. De talán legfontosabb, hogy kiváló tantestület segített.

Most hogy telnek a hétköznapok?
- 55 évesen mentem el nyugdíjba, akkor még fiatalnak éreztem magam. Amíg az unokáim iskolába jártak, minden nap tanultam velük, nagyon élveztem, hogy újra tanító lehettem. Sok tanítványommal tartom a kapcsolatot máig is. Gyakran felhívnak telefonon vagy személyesen meglátogatnak, ez nagyon jól esik- mesélte elmosolyodva.

A ma átvett elismerés milyen érzéseket ébreszt Önben?
- Soha nem gondoltam, hogy ilyet fogok kapni valaha. Nem hittem, hogy megérem a gyémánt diploma átvételét. Jó lenne, ha a volt tanártársak közül, akikkel együtt tanítottam megszoríthatnám valakinek a kezét még….de sajnos már csak egyedül őrizem emlékét.
Visszatekintve elmondhatom: emberpróbáló, szép hivatás volt az enyém. S ha tanítványaimnak csak egy részében sikerült is az emberséget, a tudásvágyat és a hazaszeretet elültetni, akkor már nem dolgoztam hiába....

Babos Petra