Jön a Fradi!

Jön a Fradi! A tény önmagában is elegendő arra, hogy néhány magasabb rangú Veszprém megyei rendőrtisztet megkíméljen a hétvégi családi program tervezgetésétől, hát még most, a szombati botrány után! A Hali-meccs innen nézve két nyugdíjasklub nagyobb felhajtással kísért szpartakiádjára emlékeztet, az akkori rendőri készültség pedig szolid bajtársi összejövetelre mindahhoz képest, ami szombat estére várható.
Jön a Fradi! Amúgy ez még az utóbbi évtizedekben is ünnepszámba ment vidéken; de még a szombati meccs előtt is sokan voltak olyanok Pápán, akik ha a többi meccsre nem is, de erre előkészítették az ülőpárnát meg a nagykabátot. Az a kérdés, szombat estére mennyien maradtak? Mennyien maradtunk?
Az őszi szezonban a Perutz Stadion kislelátóját családi szektornak nevezték ki, oda várták azokat, akik gyerekükkel együtt akarták nézni a Lombardot. Bevezetésétől számítva második allkalommal zsúfolásig megtelt a családi szektor, esélyt kapott ezzel sok pápai kiskamasz, hogy valamit megéljen abból, a meccsből, amit korábban csak ezerszer megunt apai, de inkább nagyapai elbeszélésekből ismerhetett. A meccsből:  az ideges otthoni készülődésből; a stadion felé haladva látott sűrűsödő tömegből; a kakasos nyalókából; a frissen nyírt gyep illatából; a stoplis cipők kopogásából; a gólról, ami mámor vagy letargia; a győzelemről; meg a vereségről, ami győzni nevel és remélni. 
Egy csomó barom másként gondolja. Ők soha nem voltak meccsen; az apukájuk nem vette őket a nyakába vagy nem fogta meg a kezüket, senki nem mesélt nekik arról, hogy a futball játék, azaz véresen komoly dolog; olyan, amit a nagyok, az őrzők, a játék lényegének ismerői és élvezői nem fognak hagyni nekik, petárdázó féleszűeknek (tényleg, látott már valaki angol bajnokin petárdákat robbantgatni?). Nem fogják hagyni, mert nekik ehhez semmi közük. És ha a három éve ősszel az öregasszonyok meg a fiatalok ellen oly bátor rendőrök végre a sarkukra állnak, és nem hagyják, hogy felborítsák a kisbuszukat, hogy megdobálják őket meg ilyesmi, akkor végre a helyükre kerülnek a dolgok. Többszörösen is.
Ne engedjük át az idiótáknak a lelátót. Volt már itt belőlük pécsi is néhány tucat, szombathelyi is jópár (ők annak idején még a saját játékosaikat is megrugdalták), aztán mégis mienk a tribün. Igaz, köztünk is vannak üvegdobáló, sört lötykölő tahók, de talán lassan kikopnak a semmibe. Se a pécsiek, sem annak idején a szombathelyiek ellen egy pápai sem rohant be a játéktérre, pedig provokáltak minket rendesen. Őrizzük meg most is a méltóságunkat, foglaljuk el a helyünket a D-szektorban, családi lelátón vagy épp a fedettben.
És verjük meg a Fradit. Legalább egy pici góllal. Mert azért az az igazi! Meg azért is, hogy majd ha a most kiskamasz nagyfiúnk felnőttként nyakába veszi az unokánkat, tudjon neki mesélni a régi stadionról, a frissen nyírt gyep illatáról, arról, hogy volt egyszer egy center, Bali, meg egy fekete fiú, a Fabinho, nem, az Alex, izé... mindegyik volt, meg a király, a Szűcs, meg a Bárányos, szóval fiam, volt egyszer egy csapat...
Ezért jó nekünk. Mert mi most, itt, együtt vagyunk és szombat este is együtt leszünk.
Hajrá Pápa!