A feltaláló
2011-03-24 10:18:32 | cikk: Bali József |
Károlyt, a Tókertiek egész egyszerűen feltalálónak nevezték el.
–Ő az, akinek egész műhelye van a tyúkudvar sarkában! – állították róla, akik ismerték. Eredeti ezermester! – tették még hozzá.
S ilyenek nagyon sokan voltak. Mondhattak volna garázst is, de az nem lett volna a teljes igazság.
Vajon miért nem?
Réges-régi erre a felelet.
Akkortájt, összesen kettő személyautó létezett az egész városrészben. Ha jól mondom, egy volt a Tizedik utcai Farkas Emil tulajdonában. Aki remek szerelő – ha nem a leghíresebb volt– a maga korában, a Tókertben! Néhány akkori márkanév biztosan megfordult a műhelyében: Pannónia, Jawa, Zetka, Csepel, Ural. Aki többet is tud, nyugodtan kiegészítheti magának!
( A Szólás nevű versenymotoros tókerti jelenléte – feltételezhetően – ugyanerre az időre esik.)
A második személyautó, a Harmadik utcában albérletet foglaló Grosz György – tókertieknek, s főleg a szomszédoknak, a Gyuri – doktoré volt.
De, az már igazi autó volt; egy Új Wartburg!
A Mikóczi Alajos bácsi és a Meri néni az albérlet részének tekintette a tágas udvart, ami attól lett autó ki-bejárására felettébb alkalmas, hogy ajtaja az egyáltalán nem létezett. Csak egy kapuláb-darab, amit az egyik tél úgy megdönthetett, hogy kifordította az egészet talajból. Majdnem gyökeret mondtam, pedig akkor aztán messzire kerültem volna az igazságtól.
Kapirgálom még egy kicsit a homlokom mögötti fejrészt, hátha elő kerül még legalább egy autó a Tókertből. Megvan, a Negyedik utcában lakó Körmendi nevű mérnöknek, egy világháborús járgányt sikerült gurulás-képessé tenni!
De, hogy meddig használhatta – azt már örök homály fedi.
(Ő, az Apám barátjának számított, és segített az ávósok elhurcolta fodrász-kellékei visszavitelében – a Második utcai üzletébe. „Jutalmat egyformát kaptak: néhány napos alapos verést…)
(A Második utcai ház az idősebb Steinhof doktoréké volt, a szomszédok közül a Tisztavölgyi Gyöngyvér nevére emlékezem.)
A személyautók száma ezek szerint mégsem kettő, hanem három lehetett. Néhány évvel később már többen lettek a négykerekűek a Tókertben.
Károlynak, a feltalálónak nem volt se motorja, se autója, de még biciklijére sem emlékszem. (Drót-szamarára.)
Kézi-furdancs, villanyfúró, forrasztópáka, szegecselő, hegesztő-masina, s még megannyi ketyere viszont körülvette a satupadját.
Mai vélekedéssel Mekk Eleknek nevezhetnénk, de ez a titulus sem lenne teljesen találó, mert ha lyukas lábast kellett megfoltozni, leszakadt kerítéshálót megfoltozni, akkor bízvást érdemben lehetett hozzá fordulni.
Ám, ezek nem számítottak újításnak. Ezt, feltehetően Károly barátunk is tudhatta. Mert állandóan valamin mesterkedett. Ha, azután valami probléma lépett fel, szaladt át a Király Pistához, vagy a Jóskához.
(A két testvér egyaránt villanyszerelő szakmunkás bizonyítványt szerzett, s a közelben lakott.)
Azt gondolhatják, hogy most egy hatalmas ugrás következik, mert a Coca Cola kerül a képbe. Mivel Károly /Karcsi/ barátunk eseteiből szemezgetünk, nem számít ám a dolog kitérőnek.
Újítóról van szó!
Mert ki kell mondanunk: A tókertiek Karcsija, az vele született újítóvá nőtte ki maga-magát!
Valamikor, a hatvanas évek legvégén, vagy a hetvenesek legelején került be az országunkba a Coca Cola. Néhány hónap alatt a legismertebb szó lett az egész világon! Ilyen karriert még üdítőital talán az óta sem futott be!
( A hazai, a magyarországi üdítőital-gyártás a Traubisodának adott zöld utat. Zöld színű üvegben, valahol Badacsony környékén palackozták, s mára, olyan össze-vissza vesztek rajta a privatizátorok, hogy azt kibogozni, egymagában is elég lehet valamely bíróságnak.)
Maradjunk azonban a Coca Colánál. Károly hamarosan rendszeres fogyasztónak számított.
– Egyetlen gond van csak a kólával, hogy rettenetesen erős! Még akár a vasat is elbonthatja a gyomorban.
(Hogy ezt hol hallhatta? – ki tudhatja. Egy ilyen hatalmas kaliberű embernél! Egy feltalálónál!)
S egy hajnalon megszületett egy parányi újítása: a leó!
Hogy micsoda?
A leó!
– Az meg miféle ló?
– A fejed az lehet ló – amikor búsul! – de a leó, az egy pontosan meghatározott összetételű újdonság.
Egy deci kólához két deciliter vörösbor jár – mondta ki a verdiktet a tókertiek Karcsija. Mind többen kérkedtek az ismeretségével, ezért aztán egyszerűen csak le-Karcsizták!
Mások pedig kételkedtek.
Szerintük, azt már sokan mások, előtte is kitalálták. Nem kellhetett ahhoz sokkal több, mint egy kocsmapult, egy csinos felszolgálónő, vörösbor meg kóla.
A Coca Cola karrierje azonban még nagyon az elején tartott.
– Többre! Többre! – mintha ezt diktálta volna egy láthatatlan irányító, az üzletelő szellem. Manapság már a nevét is sokan tudják: extraprofit!
Ennek vetettek alá mindent.
A kóla-fogyasztók mit vettek mindebből észre? Legelébb, azt, hogy nőni kezdtek a műanyagpalackok. A literes kólás palackok lassan-lassan ritkulni kezdtek, mint az őszi lomb a fakoronából.
Következtek a másfelesek. A palackok azonban továbbra is pillék maradtak. Nagyon vékony falúak.
Ezért nevezték azokat pille-palackoknak.
Ide illik, mert az ajkaiak között egy hangulatosabb kitaláció terjedt el a pillepalackokat illetően:
– Olyan pillék/ lepkék, amelyeket a szelek kapják szárnyra!
Lepkészek – lepideptorológusok – egész egyszerűen szemétlepkéknek titulálták a kólás-palackokat.
Sokkal inkább számított ez gyalázatnak, mint újításnak.
Karcsinkat azonban nem ilyen fából faragták.
(Lehet, hogy műanyagból?)
Újabb hónapokat, de lehet, hogy esztendőket repítettek tova a pillepalackok, amikor Karcsi, a feltaláló belebotlott egy jókora, vaskos, pocakos, kétliteres kólás-palackba. (Ilyen vastag falút, Ő még nem látott.
(De, más sem.)
– Tudtam, hogy el fog jönni az én időm egyszer! S íme, itt van!
– Láss csudát Világ!
– Én leszek a leghíresebb feltaláló a Földkerekségen.
– Ember, ilyet még nem láthatott?
A tókertiek szemefénye sebesen vásárolt egy műanyag- remeklést, s akivel találkozott, mindenkit megkínált belőle.
– Hadd fogyjon el belőle mihamarabb a nedű! Nekem, csak az üres tartályra van szükségem. Palackról már említést sem tett. Az vékony falú, ez meg, legalább háromszor olyan vaskos – mint a korábbiak.
–Anyukám! Megfogtam az Isten lábát! S nem fogom elengedni!
– Karcsi, te! Tán megbomlottál?
– Miket beszélsz?
– Meg fogod látni! Megígérem.
Karcsi, azzal kivonult a műhelyébe. Emlékezett a nyári csehszlovákiai átruccanásukra, amikor vásároltak egy szódás-szifont.
No, nem sokáig élt. Meghalt, nem működött.
De a fej, az még remekül beválhat? – csavart az eszén néhányat Károly.
(Sokaknak Karcsi.)
Kitalálta. A csavarmenet engedelmesen ráment a palack nyakára.
Jól kitapasztalt módszerrel, csak háromnegyed részig töltötte vízzel. Akkurátusan jelet is húzott piros temperával. Eddig lehet, tovább még egy milliméternyivel is tilos!
Szabály, az szabály!
– A biztonság a legfontosabb a világon! – ez a gondolat jött a fejében a legmagasabbra. S addig mesterkedett, míg műanyagból font a kólás-palack köré egy védőhálót.
Szabály, az szabály!
– Legfontosabb a biztonság!
A Répcelakon gyártott szifon-patronból érintetlen doboznyit talált a konyhaszekrénybe. Észrevehetetlenül tette a magáévá, s már osont is ki vele a műhelybe.
Gondosan szemrevételezett mindent a mestermunka-asztalán. Az éppen leszállni készülő bögölyt egyetlen, jól irányzott mozdulattal kapta marokra.
A hálátlan, hát nem megszúrta a tenyerét?
Ijedten nyitotta ki az ujjait, mire a kétszárnyú egyetlen csapással távozott – az ablakon át.
Karcsi, az újító, nem gondolt semmi rosszra. A bögölyök már csak ilyenek.
Kizúgnak az ablakokon…
Fogta a töltött patront, s óvatosan beleengedte a kólás-palackba.
Örömében felkiáltott: – Sikerült! Emberek! Sikerült!
Nem várta, hogy egyetlen teremtett lélek előkerüljön.
Loholt be a lakásba.
–Anyukám! Precíz, tartós szódavizes palackot sikerült előállítanom! Ez aztán maga az újítás!
– Karcsi? Ne hogy rossz vége legyen a dolognak?
– Hallod-e?
– Hová gondolsz?
– Ismered a jelszavam?
– Egy feltaláló legfontosabb ismérve, a biztonságosság!
Karcsink, a tettek embere lévén, a feleségének is töltött egy pohár szódavizet.
–Kellemes?
– Nagyon!
– Ha nem volnának kellemetlen emlékeim, azonnal megdicsérnélek! – fogalmazott az asszonyka.
A finom ebédet már-már szertartásosan fogyasztotta el a házaspár. A lányok már kirepültek, az unokákkal távol éltek.
A desszert – baracklekváros fánk – után, kellemesen hűs, buborékos szódavizet küldtek a gyomrukba.
A házi készítésű szódásszifon majdnem teljesen kiürült.
– Károly! – én lepihennék. Nagyon kérlek, semmi butaságot ne csináljál?
– Nem is szoktam!
– No, no!
– Most ne kezdjünk a hosszadalmas listába bele!
A tókertiek feltalálóját valljuk meg – igenis bántotta ez a dolog. De, nem szólt.
– Jobb a békesség.
Kevéssel később, Karcsink, vakargatta a felálló néhány hajszállal leírható feje-búbját.
– Kellően vastag ez a kólás-palack. Kibírna ez két szifon-patron töltését is ?
A felgyülemlett gondolatokat tett követte.
Tudós Karcsi alapos körültekintéssel pontosan a temperával festett vonalig töltötte meg vízzel a kólás-palackot. A nyakára visszatekerte a szifon-fejet, abba beleengedett egyetlen répcelaki patront.
A másodikat talán még óvatosabban küldte utána.
Károlyunk úgy járt – amiként a legnagyobbak – még a szívdobbanásait is külön-külön hallhatta.
Történés előtti pillanat – gondolhatnánk.
De, hiszen nem is történt semmi?
Répcelakon is micsoda hatalmas csend lett!
(A robbanás után.)
Károlyunknak épp ez az egy esemény nem jutott az eszébe. Nem bizony, mert felemelte a két decis poharát, s kóstolót akart venni a dupla patronnal töltött palackból.
Erre viszont már nem emlékezik. Talán arra sem, hogy kint, az udvari diófán vitatkozó verébcsapat eszeveszetten kezdett el menekülni.
Szürke eminenciásokra – verebekre – ilyen hatalmasat durranó, nedves söréttel töltött puskából lőni! – méltatlankodtak menekülés közben.
– Bögölyök szoktak a csapó elől kizúgni az ablakon, nem pedig üvegszilánkok! – ez volt a verébcsapat vezérének a vélekedése.
A szomszédok ugyancsak összeszaladtak.
A Kereki bácsi mentőt hívott.
– Orvos legyen ám benne! – üvöltötte a telefonkagylóba.
Kiesett a konyhaablak! Ezernyi az üvegcserép!
– Jézuskám! – A falra felszerelt szekrényt is leszakította a robbanás.
– Károlyéknak volt néhány míves herendi étkészletük! (Ez, mostantól már a múlt.)
Bögrefület találtak éppen tizenkettőt.
– Kíváncsi vagyok, Károlynak megmarad-e mind a kettő? – vetette fel egy másik szomszéd.
(S hangosan, jó ízűt kuncogott a nevezetes feltaláló legújabb botrányán.)
Közben megérkezett a mentő. A feltalálót vitték el először. A feleségét is sikerült kiszabadítani a szobából.
Megvonjuk az újítás mérlegét?
A tókertiek nem tartanak rá igényt. Aki ilyen és hasonló alkotásokra képes, az nem elég innovatív. Kereki bácsi ezt persze nem értette, s aki a közelébe került, azoktól mind megkérdezte. A szomszédok is bizonytalankodtak a dologban. Kereki bácsi ezen annyira bedurrant, mint a kólás-palackból bütykölt szódáspalack, s így szólt:
– A mi Károlyunk egy különlegesség: mesehős!
– Egy Mekk - Elek!
Aki a felgyógyulása utáni részleteket is hallotta, azt tudja, sokkal inkább egy Megvert-Elek!
– Rám, nem neheztel, nekem, csak Elmesélt-Elek.
–Ő az, akinek egész műhelye van a tyúkudvar sarkában! – állították róla, akik ismerték. Eredeti ezermester! – tették még hozzá.
S ilyenek nagyon sokan voltak. Mondhattak volna garázst is, de az nem lett volna a teljes igazság.
Vajon miért nem?
Réges-régi erre a felelet.
Akkortájt, összesen kettő személyautó létezett az egész városrészben. Ha jól mondom, egy volt a Tizedik utcai Farkas Emil tulajdonában. Aki remek szerelő – ha nem a leghíresebb volt– a maga korában, a Tókertben! Néhány akkori márkanév biztosan megfordult a műhelyében: Pannónia, Jawa, Zetka, Csepel, Ural. Aki többet is tud, nyugodtan kiegészítheti magának!
( A Szólás nevű versenymotoros tókerti jelenléte – feltételezhetően – ugyanerre az időre esik.)
A második személyautó, a Harmadik utcában albérletet foglaló Grosz György – tókertieknek, s főleg a szomszédoknak, a Gyuri – doktoré volt.
De, az már igazi autó volt; egy Új Wartburg!
A Mikóczi Alajos bácsi és a Meri néni az albérlet részének tekintette a tágas udvart, ami attól lett autó ki-bejárására felettébb alkalmas, hogy ajtaja az egyáltalán nem létezett. Csak egy kapuláb-darab, amit az egyik tél úgy megdönthetett, hogy kifordította az egészet talajból. Majdnem gyökeret mondtam, pedig akkor aztán messzire kerültem volna az igazságtól.
Kapirgálom még egy kicsit a homlokom mögötti fejrészt, hátha elő kerül még legalább egy autó a Tókertből. Megvan, a Negyedik utcában lakó Körmendi nevű mérnöknek, egy világháborús járgányt sikerült gurulás-képessé tenni!
De, hogy meddig használhatta – azt már örök homály fedi.
(Ő, az Apám barátjának számított, és segített az ávósok elhurcolta fodrász-kellékei visszavitelében – a Második utcai üzletébe. „Jutalmat egyformát kaptak: néhány napos alapos verést…)
(A Második utcai ház az idősebb Steinhof doktoréké volt, a szomszédok közül a Tisztavölgyi Gyöngyvér nevére emlékezem.)
A személyautók száma ezek szerint mégsem kettő, hanem három lehetett. Néhány évvel később már többen lettek a négykerekűek a Tókertben.
Károlynak, a feltalálónak nem volt se motorja, se autója, de még biciklijére sem emlékszem. (Drót-szamarára.)
Kézi-furdancs, villanyfúró, forrasztópáka, szegecselő, hegesztő-masina, s még megannyi ketyere viszont körülvette a satupadját.
Mai vélekedéssel Mekk Eleknek nevezhetnénk, de ez a titulus sem lenne teljesen találó, mert ha lyukas lábast kellett megfoltozni, leszakadt kerítéshálót megfoltozni, akkor bízvást érdemben lehetett hozzá fordulni.
Ám, ezek nem számítottak újításnak. Ezt, feltehetően Károly barátunk is tudhatta. Mert állandóan valamin mesterkedett. Ha, azután valami probléma lépett fel, szaladt át a Király Pistához, vagy a Jóskához.
(A két testvér egyaránt villanyszerelő szakmunkás bizonyítványt szerzett, s a közelben lakott.)
Azt gondolhatják, hogy most egy hatalmas ugrás következik, mert a Coca Cola kerül a képbe. Mivel Károly /Karcsi/ barátunk eseteiből szemezgetünk, nem számít ám a dolog kitérőnek.
Újítóról van szó!
Mert ki kell mondanunk: A tókertiek Karcsija, az vele született újítóvá nőtte ki maga-magát!
Valamikor, a hatvanas évek legvégén, vagy a hetvenesek legelején került be az országunkba a Coca Cola. Néhány hónap alatt a legismertebb szó lett az egész világon! Ilyen karriert még üdítőital talán az óta sem futott be!
( A hazai, a magyarországi üdítőital-gyártás a Traubisodának adott zöld utat. Zöld színű üvegben, valahol Badacsony környékén palackozták, s mára, olyan össze-vissza vesztek rajta a privatizátorok, hogy azt kibogozni, egymagában is elég lehet valamely bíróságnak.)
Maradjunk azonban a Coca Colánál. Károly hamarosan rendszeres fogyasztónak számított.
– Egyetlen gond van csak a kólával, hogy rettenetesen erős! Még akár a vasat is elbonthatja a gyomorban.
(Hogy ezt hol hallhatta? – ki tudhatja. Egy ilyen hatalmas kaliberű embernél! Egy feltalálónál!)
S egy hajnalon megszületett egy parányi újítása: a leó!
Hogy micsoda?
A leó!
– Az meg miféle ló?
– A fejed az lehet ló – amikor búsul! – de a leó, az egy pontosan meghatározott összetételű újdonság.
Egy deci kólához két deciliter vörösbor jár – mondta ki a verdiktet a tókertiek Karcsija. Mind többen kérkedtek az ismeretségével, ezért aztán egyszerűen csak le-Karcsizták!
Mások pedig kételkedtek.
Szerintük, azt már sokan mások, előtte is kitalálták. Nem kellhetett ahhoz sokkal több, mint egy kocsmapult, egy csinos felszolgálónő, vörösbor meg kóla.
A Coca Cola karrierje azonban még nagyon az elején tartott.
– Többre! Többre! – mintha ezt diktálta volna egy láthatatlan irányító, az üzletelő szellem. Manapság már a nevét is sokan tudják: extraprofit!
Ennek vetettek alá mindent.
A kóla-fogyasztók mit vettek mindebből észre? Legelébb, azt, hogy nőni kezdtek a műanyagpalackok. A literes kólás palackok lassan-lassan ritkulni kezdtek, mint az őszi lomb a fakoronából.
Következtek a másfelesek. A palackok azonban továbbra is pillék maradtak. Nagyon vékony falúak.
Ezért nevezték azokat pille-palackoknak.
Ide illik, mert az ajkaiak között egy hangulatosabb kitaláció terjedt el a pillepalackokat illetően:
– Olyan pillék/ lepkék, amelyeket a szelek kapják szárnyra!
Lepkészek – lepideptorológusok – egész egyszerűen szemétlepkéknek titulálták a kólás-palackokat.
Sokkal inkább számított ez gyalázatnak, mint újításnak.
Karcsinkat azonban nem ilyen fából faragták.
(Lehet, hogy műanyagból?)
Újabb hónapokat, de lehet, hogy esztendőket repítettek tova a pillepalackok, amikor Karcsi, a feltaláló belebotlott egy jókora, vaskos, pocakos, kétliteres kólás-palackba. (Ilyen vastag falút, Ő még nem látott.
(De, más sem.)
– Tudtam, hogy el fog jönni az én időm egyszer! S íme, itt van!
– Láss csudát Világ!
– Én leszek a leghíresebb feltaláló a Földkerekségen.
– Ember, ilyet még nem láthatott?
A tókertiek szemefénye sebesen vásárolt egy műanyag- remeklést, s akivel találkozott, mindenkit megkínált belőle.
– Hadd fogyjon el belőle mihamarabb a nedű! Nekem, csak az üres tartályra van szükségem. Palackról már említést sem tett. Az vékony falú, ez meg, legalább háromszor olyan vaskos – mint a korábbiak.
–Anyukám! Megfogtam az Isten lábát! S nem fogom elengedni!
– Karcsi, te! Tán megbomlottál?
– Miket beszélsz?
– Meg fogod látni! Megígérem.
Karcsi, azzal kivonult a műhelyébe. Emlékezett a nyári csehszlovákiai átruccanásukra, amikor vásároltak egy szódás-szifont.
No, nem sokáig élt. Meghalt, nem működött.
De a fej, az még remekül beválhat? – csavart az eszén néhányat Károly.
(Sokaknak Karcsi.)
Kitalálta. A csavarmenet engedelmesen ráment a palack nyakára.
Jól kitapasztalt módszerrel, csak háromnegyed részig töltötte vízzel. Akkurátusan jelet is húzott piros temperával. Eddig lehet, tovább még egy milliméternyivel is tilos!
Szabály, az szabály!
– A biztonság a legfontosabb a világon! – ez a gondolat jött a fejében a legmagasabbra. S addig mesterkedett, míg műanyagból font a kólás-palack köré egy védőhálót.
Szabály, az szabály!
– Legfontosabb a biztonság!
A Répcelakon gyártott szifon-patronból érintetlen doboznyit talált a konyhaszekrénybe. Észrevehetetlenül tette a magáévá, s már osont is ki vele a műhelybe.
Gondosan szemrevételezett mindent a mestermunka-asztalán. Az éppen leszállni készülő bögölyt egyetlen, jól irányzott mozdulattal kapta marokra.
A hálátlan, hát nem megszúrta a tenyerét?
Ijedten nyitotta ki az ujjait, mire a kétszárnyú egyetlen csapással távozott – az ablakon át.
Karcsi, az újító, nem gondolt semmi rosszra. A bögölyök már csak ilyenek.
Kizúgnak az ablakokon…
Fogta a töltött patront, s óvatosan beleengedte a kólás-palackba.
Örömében felkiáltott: – Sikerült! Emberek! Sikerült!
Nem várta, hogy egyetlen teremtett lélek előkerüljön.
Loholt be a lakásba.
–Anyukám! Precíz, tartós szódavizes palackot sikerült előállítanom! Ez aztán maga az újítás!
– Karcsi? Ne hogy rossz vége legyen a dolognak?
– Hallod-e?
– Hová gondolsz?
– Ismered a jelszavam?
– Egy feltaláló legfontosabb ismérve, a biztonságosság!
Karcsink, a tettek embere lévén, a feleségének is töltött egy pohár szódavizet.
–Kellemes?
– Nagyon!
– Ha nem volnának kellemetlen emlékeim, azonnal megdicsérnélek! – fogalmazott az asszonyka.
A finom ebédet már-már szertartásosan fogyasztotta el a házaspár. A lányok már kirepültek, az unokákkal távol éltek.
A desszert – baracklekváros fánk – után, kellemesen hűs, buborékos szódavizet küldtek a gyomrukba.
A házi készítésű szódásszifon majdnem teljesen kiürült.
– Károly! – én lepihennék. Nagyon kérlek, semmi butaságot ne csináljál?
– Nem is szoktam!
– No, no!
– Most ne kezdjünk a hosszadalmas listába bele!
A tókertiek feltalálóját valljuk meg – igenis bántotta ez a dolog. De, nem szólt.
– Jobb a békesség.
Kevéssel később, Karcsink, vakargatta a felálló néhány hajszállal leírható feje-búbját.
– Kellően vastag ez a kólás-palack. Kibírna ez két szifon-patron töltését is ?
A felgyülemlett gondolatokat tett követte.
Tudós Karcsi alapos körültekintéssel pontosan a temperával festett vonalig töltötte meg vízzel a kólás-palackot. A nyakára visszatekerte a szifon-fejet, abba beleengedett egyetlen répcelaki patront.
A másodikat talán még óvatosabban küldte utána.
Károlyunk úgy járt – amiként a legnagyobbak – még a szívdobbanásait is külön-külön hallhatta.
Történés előtti pillanat – gondolhatnánk.
De, hiszen nem is történt semmi?
Répcelakon is micsoda hatalmas csend lett!
(A robbanás után.)
Károlyunknak épp ez az egy esemény nem jutott az eszébe. Nem bizony, mert felemelte a két decis poharát, s kóstolót akart venni a dupla patronnal töltött palackból.
Erre viszont már nem emlékezik. Talán arra sem, hogy kint, az udvari diófán vitatkozó verébcsapat eszeveszetten kezdett el menekülni.
Szürke eminenciásokra – verebekre – ilyen hatalmasat durranó, nedves söréttel töltött puskából lőni! – méltatlankodtak menekülés közben.
– Bögölyök szoktak a csapó elől kizúgni az ablakon, nem pedig üvegszilánkok! – ez volt a verébcsapat vezérének a vélekedése.
A szomszédok ugyancsak összeszaladtak.
A Kereki bácsi mentőt hívott.
– Orvos legyen ám benne! – üvöltötte a telefonkagylóba.
Kiesett a konyhaablak! Ezernyi az üvegcserép!
– Jézuskám! – A falra felszerelt szekrényt is leszakította a robbanás.
– Károlyéknak volt néhány míves herendi étkészletük! (Ez, mostantól már a múlt.)
Bögrefület találtak éppen tizenkettőt.
– Kíváncsi vagyok, Károlynak megmarad-e mind a kettő? – vetette fel egy másik szomszéd.
(S hangosan, jó ízűt kuncogott a nevezetes feltaláló legújabb botrányán.)
Közben megérkezett a mentő. A feltalálót vitték el először. A feleségét is sikerült kiszabadítani a szobából.
Megvonjuk az újítás mérlegét?
A tókertiek nem tartanak rá igényt. Aki ilyen és hasonló alkotásokra képes, az nem elég innovatív. Kereki bácsi ezt persze nem értette, s aki a közelébe került, azoktól mind megkérdezte. A szomszédok is bizonytalankodtak a dologban. Kereki bácsi ezen annyira bedurrant, mint a kólás-palackból bütykölt szódáspalack, s így szólt:
– A mi Károlyunk egy különlegesség: mesehős!
– Egy Mekk - Elek!
Aki a felgyógyulása utáni részleteket is hallotta, azt tudja, sokkal inkább egy Megvert-Elek!
– Rám, nem neheztel, nekem, csak Elmesélt-Elek.
Képek:
nincsenek képek
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!