Na, Cézár a mennyekbe’...
2010-12-21 08:57:38 | cikk: áh |
Már az nagyon furcsa volt, ahogy kikísért bennünket...
Ilyennek még sosem láttam. Magyarázatot meg végképp nem leltem viselkedésére. Tél, hideg, kapkodás. Munkahelyemről kértem kölcsön járművet, hogy akkor most vigyem be én Édesapámat a kórházba. Bevett, szokott, kicsit nyűgös a dolog, a háromhavonta esedékes felülvizsgálat. Infúziókúra. Most nem dolgozom. Vizsgáim vannak, csak a kocsiért mentem be.
A megbeszélt időben érkezek. Már rég összekészült, toporogva vár. Karon fogom, a táska, a bot... S tipegünk kifele.
Nyüszög, vonít, elejbénk áll. Lábaink közt búvik, s ugat, ugat. Mi az ördög bújt ebbe! Teljesen meglepő a viselkedése, mer’ ily búcsúztatást sosem csapott. Kicsit mérges -vagyis inkább feszült- vagyok, mielőbb vissza kéne érnem. Ez a bolond kutya meg... Majd ledönt lábainkról. -A francba... nüm! –kiáltok rá. Az utcaajtót se lehet nyitni tőle, úgy kell az útból eltolnom. Paskolom -Mésszmá’ na! Karácsonyra itthon lesz.
Mintha édesapám szeme is furcsán csillogna… fényes. –A süket kutya, lám! -Végül azért csak sikerül kijutni. Az állat meg fel a palánkra, a kerítés résein nyomja ki fejét, lábával nekitámaszkodik, és vadul, tiszta szájból, fejét feltartva ugat... ugat!
Csap…-csapp!… -rántom be az ajtókat. -Prruunmm! -morran a gép, elnyomva az állat hangját. Tolatok, majd ráfordulok Pápa fele az útra...
Aztán reggel én megyek be elsőnek. Fáradt, unott arcú nővérek, kórházszag. S mindenütt az elesett, ijedt-kérő szemű emberek. Hírt várnak. Jót, megváltót. Életet. Nem is szeretek bejárni. Valami bűntudat mindőjükért. Hogy én is tehetek róla. -Na essünk túl…-sietek.
Nyitom az ajtót.
Iszonyat… (Ezt már láttam!) Üres ágy, fölfordított, meztelen matrac. A lepedő összecsomózva.
Bezárom, csöndben. Fehér, olajos szagú fényesség. Szorítás.
S ahogy jövünk haza...
Szerencsére esik a hó, tompa, csöndes minden... havas, holt világ.
Tárom a kaput, már ott toporog, nyüszít, ugrál... Várja vissza gazdáját. Csak mi. Azért lelkes, tán a szokottnál valamivel visszafogottabb. Mégis örül, táncol, pörög, alig lehet lépni tőle. Rakodunk. A bot, a nylonzsák. -Na, Cézár! - paskolás a fejre. -Nyiiíí iik… -nyikordul -pang!... -csapom be az ajtót.
Megint maga marad. Aztán kijöttem pár napra. Takarítok. A kutya egyre szótlanabb. Csak tib-láb, kedvetlen. Figyelmem nem körötte van, mégis szinte lerí bánata. Rossz nézni. Szomorú. Nincs jobb szó.
Napközben a végén már nem is látható. Visszavonult. Éjjelre sem használja ólját. Ha hívom, hogy enni adnék neki, hasztalan. Valamikor az éjszaka kullog elő, s veszi magához a kajáját. Csak ha autó jön, s fordul be a hídra, élénkül meg… Fut a kapuhoz, csóválja a farkát, készül, figyel. Még marad egy kicsinyt, s aztán vissza megint a sötét levegőtlen kis közléjébe. És így, ezerszer.
Lesem… Magyar vizsla, szikár, nagytestű. Csonkítatlan. Öreg zsemleszín bőrén kiáll a csont. Már álmodja csak a régi-régi vadászatokat. Éjszaka mozdul meg halkan a zsigerekben. Emlék.
Mostanra házőrző lett. Effélén is, társak. Elkísérte mindenhová. Engem vártak együtt a pallanknál, meg az unokákat. Szeretteket, jövőt. Amíg lehet. Azt kell, hogy higgyem érzi, megérzi... Tudja. Egyre reménytelenebb. Ha nyitva marad a kapu, azért még a kifekszik a félfa elé. El van naphosszat, mozdulatlan. Ott közelebb...
Vár, vár, egyre csak vár. Szfinx. Máskor elvolt velem is. Tudta van, lesz folytatás –ez az egész, csak ideiglenes állapot. (Legboldogabb tán akkor volt, ha Édesapám otthon, én megjövök... -valahogy megismeri a buszt, amelyiken ülök- S jön valamelyik gyerek is, Márti... Hát rohan felénk a járdán, elkerül, túl rajtunk… fordul, köröz, ugrál... farka verdes piszkosul. Majd előre vágtázik, felugrik gazdájára, s vissza megint hozzánk. Vajki kiabál, forog, lökdösi –Nem, nem Cézár! -Édesapám is nevet. Leülünk a lilaakác alá, süt a nap. Mesél a tűnt, volt időről. A fiú szeme tágra nyílt, csillog. Kicsi még… elhiszi, hogy egyszer bizony foglyásznak.) Most hiába nyitom, és csapódik be az ajtó, ha megérkezem. Üresen kong. Elém sem jön. Megismeri egyes lépteim.
A szomszédok tartanák. (hisz’ hétvégén megjövök) Mégis tudom, a szív bár tiszta, a szándékot az idő megöli, a gond…
Kint a külső kertben, a mogyoróbokor alatt ások gödröt. Fagyos föld. Elbajlódok sokat. Ott tátong. Oszlik a nép, fakó fények, tor. Kínálás, vacsora... Félszavak, majd csönd, nyomott hangulat. Miklós is bement már a szobába. Magam vagyok csak kint a konyhán.
Tűz ropog a sparheltben. Megmelegítem a levest, pörkölt, kolbász, sült hús. Összeöntöm.
Búcsúzás. Már sötét van. Csillagok, a hold. (Istenem)
Tudom a helyit, ott bent hátul, Gyula bácsiék fala, és a garázs között. Szűk, dohos, keskeny kis sikátor. Tétovák már a mozdulataim, elnagyoltak. Csipkebokor alatt kell bebújnom, tép, akad a bőrön, nyakamba vág. -Szijja Cézár! Te… Te öreg, vén kutya! -Érzem hogy hol fekszik a sötétben. Meglapogatom. -Na, vacsora! -Az érintés, a simogatás... Felnyüszít, farka vadul dobol a havon. -Na, jóétvágy!... Jóéjt, szijja hát. Csörög az óra. Hajnal. Még az éj. -Na, Jézus!...
Hideg. Öltözködöm, begyújtok. Kinézek: sötét, s halovány fényű csillagok fenn. Csak húzom időt. Még, még ne...
Még egy feles. S, még kitalálok valamit. Ezüstfenyőnket tegnap vágták ki a ház elől. Elérte a drótokat. Földarabolva hever a havon. Arról nyesek ágakat le, hátrahúzom. Puha helye legyen, alulra rakom.
Már szürkül, sejtelmes árnyak, félhomály. A füstülő, a garázs fala, a csipkebokor... Tapogatózok, lábam testet ér. -Hát itt vagy! -Meleg. Simításomra szűköl. Megrúgom a fémlábost. -Pangg!… -Odanyúlok, üres. Megette. (jólvan)
Alul minden kő. Figyelni kell! -Jól van, jól van kutya... -Oldalán fekszik. Hálás, bágyadtan még farka is verdes. -Jajj, ne nézz!… -Bal kezemmel takarom le a szemeit. Nagy levegő. -Eridj... eridj, menj gazdád után! -Durrrh!
Tarkón lőttem. Mozdulat se.
Egyből fel a mennyekbe… Nyalábolom föl. Esetlen test, csúszik, bukik ki karjaimból folyton. Fogom, ölelem, meleg. Tartom, búvok ki a tövisek alatt. Hátra a havon. Nagy, nehéz. Majdnem hányok. Öklendezés jön rám. Feje, válla megindul, nem bírom tartani. Kisiklik, tompán puffan. -Istenem!
Elesek én is -Jaj Cézár... az ég áldjon!... -Megfogom mellső lábait, húzom. A sír.
Belehömbölödik. Csak halkan, puhán. Belefér. Föléje is fenyőgallyak. És a föld, a rögök, az agyagos hideg. Kész. Még havat rá.
Vége. Már nincs Kutya. Minek... kinek?
Vércseppek mindenütt, órákon át seprem, rugdosom. Ágnes asszony...
Még ma is, ha hazaérkezem, várom, ott ugrál a kergebirka. Oszt -rémül belém -Dehogy, dehogy.
Sohasem...
Ilyennek még sosem láttam. Magyarázatot meg végképp nem leltem viselkedésére. Tél, hideg, kapkodás. Munkahelyemről kértem kölcsön járművet, hogy akkor most vigyem be én Édesapámat a kórházba. Bevett, szokott, kicsit nyűgös a dolog, a háromhavonta esedékes felülvizsgálat. Infúziókúra. Most nem dolgozom. Vizsgáim vannak, csak a kocsiért mentem be.
A megbeszélt időben érkezek. Már rég összekészült, toporogva vár. Karon fogom, a táska, a bot... S tipegünk kifele.
Nyüszög, vonít, elejbénk áll. Lábaink közt búvik, s ugat, ugat. Mi az ördög bújt ebbe! Teljesen meglepő a viselkedése, mer’ ily búcsúztatást sosem csapott. Kicsit mérges -vagyis inkább feszült- vagyok, mielőbb vissza kéne érnem. Ez a bolond kutya meg... Majd ledönt lábainkról. -A francba... nüm! –kiáltok rá. Az utcaajtót se lehet nyitni tőle, úgy kell az útból eltolnom. Paskolom -Mésszmá’ na! Karácsonyra itthon lesz.
Mintha édesapám szeme is furcsán csillogna… fényes. –A süket kutya, lám! -Végül azért csak sikerül kijutni. Az állat meg fel a palánkra, a kerítés résein nyomja ki fejét, lábával nekitámaszkodik, és vadul, tiszta szájból, fejét feltartva ugat... ugat!
Csap…-csapp!… -rántom be az ajtókat. -Prruunmm! -morran a gép, elnyomva az állat hangját. Tolatok, majd ráfordulok Pápa fele az útra...
Aztán reggel én megyek be elsőnek. Fáradt, unott arcú nővérek, kórházszag. S mindenütt az elesett, ijedt-kérő szemű emberek. Hírt várnak. Jót, megváltót. Életet. Nem is szeretek bejárni. Valami bűntudat mindőjükért. Hogy én is tehetek róla. -Na essünk túl…-sietek.
Nyitom az ajtót.
Iszonyat… (Ezt már láttam!) Üres ágy, fölfordított, meztelen matrac. A lepedő összecsomózva.
Bezárom, csöndben. Fehér, olajos szagú fényesség. Szorítás.
S ahogy jövünk haza...
Szerencsére esik a hó, tompa, csöndes minden... havas, holt világ.
Tárom a kaput, már ott toporog, nyüszít, ugrál... Várja vissza gazdáját. Csak mi. Azért lelkes, tán a szokottnál valamivel visszafogottabb. Mégis örül, táncol, pörög, alig lehet lépni tőle. Rakodunk. A bot, a nylonzsák. -Na, Cézár! - paskolás a fejre. -Nyiiíí iik… -nyikordul -pang!... -csapom be az ajtót.
Megint maga marad. Aztán kijöttem pár napra. Takarítok. A kutya egyre szótlanabb. Csak tib-láb, kedvetlen. Figyelmem nem körötte van, mégis szinte lerí bánata. Rossz nézni. Szomorú. Nincs jobb szó.
Napközben a végén már nem is látható. Visszavonult. Éjjelre sem használja ólját. Ha hívom, hogy enni adnék neki, hasztalan. Valamikor az éjszaka kullog elő, s veszi magához a kajáját. Csak ha autó jön, s fordul be a hídra, élénkül meg… Fut a kapuhoz, csóválja a farkát, készül, figyel. Még marad egy kicsinyt, s aztán vissza megint a sötét levegőtlen kis közléjébe. És így, ezerszer.
Lesem… Magyar vizsla, szikár, nagytestű. Csonkítatlan. Öreg zsemleszín bőrén kiáll a csont. Már álmodja csak a régi-régi vadászatokat. Éjszaka mozdul meg halkan a zsigerekben. Emlék.
Mostanra házőrző lett. Effélén is, társak. Elkísérte mindenhová. Engem vártak együtt a pallanknál, meg az unokákat. Szeretteket, jövőt. Amíg lehet. Azt kell, hogy higgyem érzi, megérzi... Tudja. Egyre reménytelenebb. Ha nyitva marad a kapu, azért még a kifekszik a félfa elé. El van naphosszat, mozdulatlan. Ott közelebb...
Vár, vár, egyre csak vár. Szfinx. Máskor elvolt velem is. Tudta van, lesz folytatás –ez az egész, csak ideiglenes állapot. (Legboldogabb tán akkor volt, ha Édesapám otthon, én megjövök... -valahogy megismeri a buszt, amelyiken ülök- S jön valamelyik gyerek is, Márti... Hát rohan felénk a járdán, elkerül, túl rajtunk… fordul, köröz, ugrál... farka verdes piszkosul. Majd előre vágtázik, felugrik gazdájára, s vissza megint hozzánk. Vajki kiabál, forog, lökdösi –Nem, nem Cézár! -Édesapám is nevet. Leülünk a lilaakác alá, süt a nap. Mesél a tűnt, volt időről. A fiú szeme tágra nyílt, csillog. Kicsi még… elhiszi, hogy egyszer bizony foglyásznak.) Most hiába nyitom, és csapódik be az ajtó, ha megérkezem. Üresen kong. Elém sem jön. Megismeri egyes lépteim.
A szomszédok tartanák. (hisz’ hétvégén megjövök) Mégis tudom, a szív bár tiszta, a szándékot az idő megöli, a gond…
Kint a külső kertben, a mogyoróbokor alatt ások gödröt. Fagyos föld. Elbajlódok sokat. Ott tátong. Oszlik a nép, fakó fények, tor. Kínálás, vacsora... Félszavak, majd csönd, nyomott hangulat. Miklós is bement már a szobába. Magam vagyok csak kint a konyhán.
Tűz ropog a sparheltben. Megmelegítem a levest, pörkölt, kolbász, sült hús. Összeöntöm.
Búcsúzás. Már sötét van. Csillagok, a hold. (Istenem)
Tudom a helyit, ott bent hátul, Gyula bácsiék fala, és a garázs között. Szűk, dohos, keskeny kis sikátor. Tétovák már a mozdulataim, elnagyoltak. Csipkebokor alatt kell bebújnom, tép, akad a bőrön, nyakamba vág. -Szijja Cézár! Te… Te öreg, vén kutya! -Érzem hogy hol fekszik a sötétben. Meglapogatom. -Na, vacsora! -Az érintés, a simogatás... Felnyüszít, farka vadul dobol a havon. -Na, jóétvágy!... Jóéjt, szijja hát. Csörög az óra. Hajnal. Még az éj. -Na, Jézus!...
Hideg. Öltözködöm, begyújtok. Kinézek: sötét, s halovány fényű csillagok fenn. Csak húzom időt. Még, még ne...
Még egy feles. S, még kitalálok valamit. Ezüstfenyőnket tegnap vágták ki a ház elől. Elérte a drótokat. Földarabolva hever a havon. Arról nyesek ágakat le, hátrahúzom. Puha helye legyen, alulra rakom.
Már szürkül, sejtelmes árnyak, félhomály. A füstülő, a garázs fala, a csipkebokor... Tapogatózok, lábam testet ér. -Hát itt vagy! -Meleg. Simításomra szűköl. Megrúgom a fémlábost. -Pangg!… -Odanyúlok, üres. Megette. (jólvan)
Alul minden kő. Figyelni kell! -Jól van, jól van kutya... -Oldalán fekszik. Hálás, bágyadtan még farka is verdes. -Jajj, ne nézz!… -Bal kezemmel takarom le a szemeit. Nagy levegő. -Eridj... eridj, menj gazdád után! -Durrrh!
Tarkón lőttem. Mozdulat se.
Egyből fel a mennyekbe… Nyalábolom föl. Esetlen test, csúszik, bukik ki karjaimból folyton. Fogom, ölelem, meleg. Tartom, búvok ki a tövisek alatt. Hátra a havon. Nagy, nehéz. Majdnem hányok. Öklendezés jön rám. Feje, válla megindul, nem bírom tartani. Kisiklik, tompán puffan. -Istenem!
Elesek én is -Jaj Cézár... az ég áldjon!... -Megfogom mellső lábait, húzom. A sír.
Belehömbölödik. Csak halkan, puhán. Belefér. Föléje is fenyőgallyak. És a föld, a rögök, az agyagos hideg. Kész. Még havat rá.
Vége. Már nincs Kutya. Minek... kinek?
Vércseppek mindenütt, órákon át seprem, rugdosom. Ágnes asszony...
Még ma is, ha hazaérkezem, várom, ott ugrál a kergebirka. Oszt -rémül belém -Dehogy, dehogy.
Sohasem...
Képek:
nincsenek képek
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!