Volt egyszer…(egy Marcal folyó)

Talán, lesz is. Majd. Valaha, ha nekünk, embereknek, lesz elég eszünk hozzá. Mondjuk, csodálnám.
Ha így is… feltehetően, nem az én életemben.

Kár.

Ennyi volt. Örülök, hogy láttam, s élhettem. Néma, mély, jeges szorítás a szívben…

Vagy harminc év kellett hozzá. Hogy ismét ez legyen.
Gyermek voltam…  Hetvenes évek eleje. Nem volt Internet, a híreket a szocializmus szűrte. Tények helyett, szóbeszédre alapult a tudat. Ajkához kötöttük az eseményt. Hogy timföld-e, azt már nem tudom. Valami ipari létesítmény „balesete”. A víztetőn hassal felfelé, fehéren úsztak le a testek. Vagy az elején még szédelegve, vízközt. Dögök feküdtek az iszapban. Forintért hoztuk ki őket a kereskedőknek. Ha rózsaszín volt a kopoltyú, fizetettek

Nem tanul a világ

Nem.
Nem a hidak alatt elfutó öt-nyolc méteres vízfolyásról beszélek. Hanem a partról, a kapcsolódó életteréről. Le kell menni-, oda kell menni hozzá. Ha lehet gyalog. És nem a hidaknál.  A hasonló nevű réteken át, tocsogókban bíbic fészket kerülgetve, vércse röptét lesve. Idő kell, ottlét. Látni tudás.

Eddig titkoltam. Van, vagyis volt vidránk. Riválisaim voltak a csukázásban. Hódok döntötték be a fákat, tövüket ceruzaheggyé rágva. Hőgyész és Kesző között vad- buja Vizi világ nyiladozott. Visszahódított majd mindent a természet. Az idő helyrehozta a hibákat.
Szerencsénk is volt. A hivatal sem vak mindig. Ezt a szakaszt oltalom alá helyezte. Nincs favágás, mederkotrás. Legyen minden, ahogy akar. Húsz méter széles ősdzsungel a part. Se kocsival, se motorral mellette. Csak toronyiránt a faluból.
 
Ugray ha erre járt, kószálás közben meg- megállt: - Hej, te gyerek! Tán észre se veszed, micsoda tündérvilág közepiben élsz. Mint a kiválasztottak… Mindened megvan. Otthon is. Ide meg csak ki kell lépned. Hát, vigyázz rájuk!

Nem vertem nagydobra. Részem lett, természetes.

Most hideg, vörös-barna folyam. Fehér tajték a tetején. A hidaknál kőgát, gipszpor hegy. Munkagépek, gumicsizma, nylonruha. Unott pofájú, őrt álló vizesek. Munka. Tetemek. Úszik a vízen a nagy dög harcsánk
A bakok, a disznók, a Tőzeg nádjában oszlanak. Nem áram folyik benne, lassún emészt húst a méreg. Idejárt inni a szarvas… valahol a kukoricában vár köhögve az enyészetre.

Védekezés.
Hogy legalább a Rábát, a Dunát… Valamelyest. Pedig, az már nagy víz. Kiheveri, elnyeli.
Önző vagyok. Összeszorul az öklöm.
A Miénk elpusztult.  Egy meder, halott anyag.
Ömlik lefelé.
Egy darabig még hír. Aztán a média lapoz.

Lajos sír. Befelé, halkan. Nem azt a tíz kiló halát siratja. Pontosan elmondani nem tudja. De értem, tudom. Azt a megfoghatatlant és mondhatatlant… a hajnalt, a készülődéseket, a varázst. Az előtte estét, az Ünnepeket. S hogy itt bármi megtörténhet… Álmodjuk a méternyi
csukát. Rántását a támolygó kanalán, a feszes húzást. S ahogy átfordul végre lomhán a zsinórpanyókán.

Megszűnt, eltűnt világ.
A kormorán röpte. A kacsák, a liba. A pézsmapocok V-je. Az elázások, a vágyak... Kandalló előtt kipiruló remények. Nem állunk többé tótágast a vízben. Ludakért se megyünk át telente, meztelen a túlpartra. Nem hozzuk át, ahogy néha, fogaink között tartva.
Nem az Animal Planet. Valóság. Szúnyog, bagócs, kullancs. Iszalag, tüske. Láp, tőzeg. És vadvirág, harmat, illat. Hold sarlója ring a vízen. Zsarátnok vöröse. Kéz- a kézben. Gyaloglás, zúzmara. Dér-gyémánt csillogás. S a kelő nap, a csönd. Élet. Csobban a víz. Hal rabol. Lutra feje. Szuszogás, vizslatja a hínárt.

Most, halott folyó.
Nincs dolgom több a Marcalnál.