Hétről hétre megszületik a csoda

A szurkolás, a labdarúgó mérkőzésekre járás a kívülállók számára gyakran egyet jelent valami olyasféle hely felkeresésével, amitől jóérzésű ember tartózkodik; ahol mocskolódnak, szitkok özönével árasztják el a pályán lévőket, legyenek azok játékosok avagy játékvezetők. Nekik üzenem: ha nincs fontosabb teendőjük, szombaton irány a Perutz Stadion!
A futball játék, s mint ilyen, alapvetően az örömszerzés egyik formája. A nézők számára is. Főleg akkor, ha utóbbiak érzelmileg is elkötelezettek  az egyik csapat mellett, azaz szurkolók is egyben. Óriási  az első lépés, amíg valaki elhatározza, kimegy a mérkőzésre; ennél nagyobb utat már csak a szurkolói minőségig kell megtenni, ultrák pedig csak a kivételezettek lehetnek. (Utóbbiak alatt nem a mérkőzéseket ellehetetlenítő, petárdázó, gyalázkodó idiótákat; frusztrált suhancok csürhéjét értem, lásd a korábbi években Szombathelyről és Pécsről is érkező, s a játéktéren randalírozó elmebetegeket.) A szurkolónak legalább sálja van, amit gól után félbehajtva a feje felett forgat, egyébként a nyakában hord. Akár öltöny felett is. A szurkoló figyel, s tanulja az ultrák rigmusait, tudják "Mindenki jobbra éé, senki se balra óó", hátha eljön az idő, amikor először meri azokat Zsocával és  a Bakony Tigers-szel  énekelni.
Tőlünk nyugatabbra a mérkőzés alatti szurkolásnak koreográfiája van. A program a mérkőzés előtt félórával kezdődik,  s a meccs után félórával ér véget. Akár nyer a csapat, akár veszít. Persze ott is jobb, ha nyer. Mindenki tudja, mikor kell felállni, sálat lengetni, tapsolni gyorsan, aztán énekelni, hullámozni, hogyan kell a különböző szektoroknak egymásra felelgetve énekelni.
Valamikor felénk is ilyen volt a foci. A gödörben (a ligeti sporttelepre gondolok, az egykori "hatcsöcsű" melletti fatribünös pályára) a Perutz és az ETO mérkőzését ötezer szurkoló fergeteges hangpárbaja vezette be, írták az ötvenes években még a Pápai Naplóban. El tudják képzelni? Nem gyalázkodtak, nem petárdáztak, szurkoltak.
Honduras fiataljai tegnap este megalázó módon, nincs rá jobb kifejezés, szarrá verték a magyar U-20-as válogatottat. A Fradi egyik játékosa, plusz a gyúró - állítólag - pirotechnikai eszközöket csempésztek az idióták számára a stadionba. Őket a görögtűz, a balhé motiválja, nem a szurkolás. Utóbbit ugyanis valószínűleg nem ismerik. Ha a vád beigazolódik, s nem űzik el őket a futballpályáknak még a közeléből is (utóbbi jó eséllyel bekövetkezik), legalább egymást próbáljuk meggyőzni, hogy mi vagyunk a normálisak, és nem ők.  Normálisak, mert velük ellentétben a Perutz Stadionban négy héten keresztül - sőt még az azelőtti vesztes meccseken is - újra meg újra megszületett a csoda, a játékból való öröm, ami a miénk, a játékosoké, a klubtulajdonosé és mindenkié, aki igényt tart rá, aki részt kíván belőle, mert ez a csoda nem kirekeszt, de befogad. Legyen a tiéd is  és ne adjuk oda méltatlanoknak a játékunkat, mert az a miénk...
...a miénk, akik kivisszük a gyerekeinket a Perutz Stadionba, kivisszük, s megtöltjük velük a családi szektort úgy, hogy legutóbb már szűknek is bizonyult az;
...a miénk, akiknek az asszonya azt mondta néhány hete, hogy én is elmegyek veletek; utólag meg azt, hogy legközelebb is itt a helyem;
...a miénk, akik márciusban is ott ültünk a lelátón és ittuk hidegben a hideg sört, és hittünk valamiben, a fene tudja miben, de évtizedek óta már csak így van ez;
...a miénk, akik ültünk szombat este, vártuk az sms-t, néztük az online-tudósítást, s öt győzelem után is megborzongtunk a hatodikon;
...a miénk, akik álltuk a különböző oldalakon a hozzászólásokat az első három fordulót követően;
...a miénk, akik mindig ott leszünk, majd akkor is, ha jobb lesz és győz az ellen;
...a miénk, akik mindig, de szombaton biztos, hogy ott leszünk; ha nem lesz helyünk, boldogok leszünk, majd préselünk magunknak másikat
"mert nekünk nem kell más, csak a sárga, kék, csak a Pápa é, csak a szurkolás!"