Békét…

Igazság szaga van a reggeleknek már. Férfias, kemény. Mély, tiszta színek. Csönd. Borzongsz, harmatban fürdik a lábfejed. Nem a ledér, könnyelmű nyár. Augusztus.
Igen… már este is érezni. Őszi bogár ciripel. Lehet, csak az én szemem áll rá, de június végén már mondom: Fordul-, Szentiván után készül el az idő. A csajok, akiknek ezt szóba hozom, persze tiltakoznak… Ne mond, nem akarom. Nyár, van. Igen nyár, hisz még csak július jön. Ezt mondd, kérlek.

Mióta akarom… Tervezem. Hovatovább húsz éve küzdök vele. Vágytam és akartam. Mindig visszaesetem a csapdáimba. Akartam, mondom. De úgy nézem, nem igazán. Áltattam magam leginkább. Andrea beszélte egyszer „Ha majd megérik benned a változtatás utáni vágy, ha megérted belül és mélyen, hogy más kell, csak akkor sikerül. Addig felesleges, erőt önmagadon úgy sem tehetsz.” Aztán csak teltek az évek. Újra szóba került köztünk a dolog. –Ha meg is érted, megszenvedni azért meg kell érte. Kínnal, sírva, önmagad húsát tépve. Mert nem magától jön a megváltás. Csak így lehet.”
–Ja… Most mondod csak!?

De már nincs mese. Húztam-halasztottam, úgyis ameddig lehet. Dolgaim viszont úgy alakultak, hogy véglegesen döntenem kell. Vagy vadászom, vagy a többi szenvedély.
Nem kérdés.

Fél kettőkor, még lenyomom az órát. Reggel aztán persze bánom már. Ott kint, a csillagos, félholdas éjszakában igazán átbeszélhettem volna magammal a világot. Disznóra várva. Hát ebbül se lett semmi, mint már ahogy mondtam, vagy ezerszer. Azonban érik bennem valami. Komolyodik, mélyül. Megül. Miklósék tegnap már elmentek, van időm magamra-, s befele figyelni. Elhalkult a zaj. Rakodok, mosok. Vajkéknak csinálom meg a tábortűz helyét. Idebe’, az első udvarban. Le ne égessék a falut.

Ez a szép… Csak olyast csinálok, amit a szívem diktál. Jó itt lenni. Hát vigyázzunk magunkra (Megígértem). A fegyverszekrénynél kicsit tépelődök Melyiket vigyem? A sörétes után nyúlok, zsebeimet telerakom patronnal.
Minden más. Persze, csak én látom annak. De, hát úgy is ez a lényeg. Rágyújtok, úgy zárom az ajtót. Hetykén, büszkén lesek körbe… Ida néni tyúkjai, a szél hajtogatta pajtakapu, a sárguló szőlőlevelek, a fény ahogy áttűz a lombokon. Ugyanez lesz. És mégsem.
Ahogy beírok, megnézem a dobozt. Hét szál. Jól van.
Már legyőzte a reggelt a nap, simogat, melegít. Aranylik a Marcal. A Cinca hídnál hagyom a kocsit, az ajtókat már régóta nem zárom. Aki kíváncsi, ne az üveget betörve kutassa át.
Kalap, távcső, hátizsák. Jobb kezemben a puska, szíja nincs, az előagynál fogva egyensúlyozom. Lóbálom, ring. Megállok, homlokomhoz emelem a kifordított tenyerem. –Ej, segíts!
Na akkor…
Gerlék robbannak ki a lombokból, szajkó surran az ágak közt. Elrepül. Vigyáz magára, a fák túloldalán villan a kékje. Messzebb, előttem látom beszállni a nyárbokrokba. Ott lármázik tovább. A patak -most kiszáradt meder- partján megyek. Csak nád, és sás. Meg a füzek, a nyárak jelzik, hogy víz csordogál itt néha. Elkalandozik a gondolat…
Miklósék még tutajt csináltak, azzal jártak rajta. Kalózkodtak. Vidra volt, halak. Csatozták a csukát. Vajk már el se hiszi, nevet. Ugyan apa! Csak gaz hiszen.

Úgy gondolom, beosztom. S ha majd a köröm végére érek, a pakli is üres lesz. Az elsőre gyújtok rá. -Ej, ha meg tudnám állni! S csak kávé után, vagy ilyenkor. Egyet-egyet. (de nem tudom). Mert milyen jól is esik. Nyugtat. Természetesek a mozdulatok. Rituálé. Hozzászoktam. Igen, ez a kulcs. A megszokás. Leginkább azok rabjai vagyunk. Majd mindenben.
Eltiprom, könnyedén lépek tovább. Szürke, kis csíkos madár rebben a tarlóból. Kapkodó a lövés. Fürj. Tudom, hogy nem szabad. Mégis. Sőt, ha úgy alakul majd foglyot is. Magyar vagyok. Vadász. A múlt század eleji történeteken nőttem fel. Hát egyet-egyet mindegyikből. Felvenni, aggatékra fűzni. Cipelni. S azt hinni, hogy nem változott, és nem változik semmi.
Ölyv vijjog. Látom is, szitál, lebeg a magasban. Sárga a rét tarlója, fakó száraz szálakat mozgat a szél. Belerúgok a földbe, porzik a tőzeg. Csigahéjak, kagylók. Porlanak, törnek. Nincs eső, hónapokon át. Mivé lesz a világ… Csak nap, nyár, szárazság. Eltűnnek az évszakok. Tényleg is… Hó sem volt a télen. Nekünk még furcsa.

Jólesik beérni a fák alá. Hűsít, cirógat a nyugati szél, susog-suttog a fák levele. Nyár, éger, dió vegyesen. Meg bokrok, százféle. Sűrű iszalag. Vadrejtő.
Villámként vágódik át fölöttem három árnyék. Gerlék. Csavarodnak fel, esélyem sincs. Na, figyelni kell.
U alakban fogja körbe a liget, a közepén fekvő hektáros tarlót. A keleti száron, a Marcal irányába haladok. Komoly tervem nincs, megyek, amerre majd a táj csábít. A nyitott száj végét fasor zárja le, köztük út. Azon lépek feljebb, de a learatott búzatábla üres. Ácsorgok, s valami nagyobb madár bujkál a nyárak között. Libben, s hullámzik el. Nesze, megint megszökött a szajkó. Fel se vettem a puskát. Már ejtem le a hátizsákom, ülnék mellé, de fejmagasságban erősebb madár suhan a fák mögött. Héjja! Kapom a puskát, az ágak között dobom a lövést. Siklik tovább, átvág az úton, még egy pillanat és kicsúszik… De a bal cső megtöri, az egyik szárnyát felemeli, s puhán behullik a bokrok közé. Odamegyek. Szinte lyukat vágott a sörét a lombokba, ágacskák lengnek törötten mindenütt. Tojó. Kékes-barnás, sávosan fehér csíkos. Nemes, vad gyilkosság csillan sárgán a szemében. Simogatom, szárnyait méregetem feszítve. Farkából tollat tépek, kalapomba tűzöm. Mint a habókos erdőt-mezőt járó csavargók. Vagy a cigányok régen, faluhelyen. Nem nagyon izgatom ilyeneken magam. Ha olyanom van, átkötöm a hajamat szíjjal, az alá szúrom be. Mondjuk, lesnek is… Agancskeresés közben akadtam egyszer, egy döglött ölyvbe. S onnantól kezdve indiánként bújtam a határt. Híre ment. A jelzők nem érdekeltek.

Az egyik sörömet megbontom, sercen a gyufa. Belenyúlok a zsebembe, alig valami… Ejnye! Olvasom: hét lőszer. A többit, bent hagytam a kocsiban. Kis bánat (csak futó felhő)…  -Majd mindig kicseszek magammal! De aztán ragyog is. Ezen aztán, nem eszem magam. Ha mind el tudom lőni, szavam se lehet. Nem fácánhajtás ez.
Nem számolom, de tudom hol tartok. (Nagyon) pontosan.
A legnehezebb tán azt elképzelni, hogy mi lesz a bevett mozdulatok helyett. Mit csinálok, ha majd a kanhoz megyek. Vagy, a szokásos cigaretta szünet…
S a reggelek. (Félelmetesek.) Hiába olyankor minden. Beszűkül a tudat.
Nevetséges… Hát csak ennyire vagyunk urai önmagunknak? Sokáig, azt mondtam: hagyd Anya (Márti)… én ezzel megyek. (üzemelek) Harminc éve lóg a piros symphonia szájam sarkában.

Ha öröm ért rágyújtottam, ha bánat szintúgy.

S persze minden máskor is. Hozzátartozott a léthez. Része. Ezzel együtt teljes csak. Mondjuk levegőt is venni kell. Nem hagyhatjuk el. De ez más. Talán.
A korlátjaink azért vannak, hogy átlépjünk rajtuk! Jut eszembe egy plakát... Jó kis csajszi volt rajt, s épp bújt ki a kontúrjaiból. Mosolygott is talán. Egyre-egyre több minden jön elő a múltból. Tisztán, plasztikusan. Nem is tudtam, hogy bennem vannak és hordozom őket. Csak egy szó kell, egy hang, egy illat. Mintha épp élném, vagy most történne. S sokan, már meg sincsenek. Emlékek.
De időm az lenne… Lehet, ettől is félek. Mit kezdek vele? Most, csak pazarlom. Még nem vagyok kész, a teljes, értelmes életre. Vágyak, szenvedély. Ezek mentén eddig végig. S marad, ami marad.
Rabolja az időt… Merengek, álmodozok. A lilaakác alatt, bor mellett. Felidézem a voltat, tervezem, álmodom az eljövőt. Ahelyett, hogy tenném De...hát mennyi normális alak van meg, e nélkül? Azok is csak élnek. S bennük is megszületnek a szépek. Hát, akkor nem ezen múlik, mégsem.

Az U felső szára vonz: szarka csörög, szajkók hullámoznak felette. Egészen a lombok alatt megyek. Csalogat, hív a cserregés. Kettő is van hiszen-e! A mátyás is óvatlanabb. Hallom őket, látni is pillanatokra némelyiket. Meg-megállok. Van idő. Iszom be a napfényt. Valami zörög. Kitartóan. Kis lyukakon látok be, húsz méterekre. Azt várom, hogy egyszer csak vörös lesz a bokor alja. Tán róka egerész. (vagy ki sem merem mondani: a kukoricásokban megtévedt, csámborgó, vizet kereső süldő)
Lebben valami, leng fölöttem az ág. Szajkó-e! Egy ággal odébb dobja, s már lökné is fel magát, de a lövés lesöpri. Szó szerint. Szinte romokban van. A zaj, viszont nem szűnik. Akkor ez róka se. Nem hogy disznó. Óvatlan vagyok, ügyetlenül lépek ki a takarásból. Fácántyúkok burrannak fel. Micsoda robaj! Törik szárnyaikkal, ijedt testükkel az elszáradt ágakat. Kiértek. Túloldalt zuhog a nehéz evezőtoll.
Hiába járom körbe a foltot. Hallgat a puska. Gerle lenne, de túlontúl sportos lövést kínálnak. Aztán buta fejjel takarékoskodok. Hogy majd tán dolmányos lebeg fölém, vagy a Marcalon kacsa kelne. Vagy nem is tudom pontosan… Ilyenkor még olyan távoli minden. Hiszi, reméli az ember, hogy az előtte lévő térben, időben a leghihetetlenebb történések esnek (eshetnek) még meg vele. Hát vár. Spórol. Ezen ne múljon.
És melyik a helyesebb magatartás? Ízlés dolga tán. Minden adódó alkalmat kihasználni, vagy – hogy ezzel, el ne rontsuk a különbet - megtartóztatni magunk? S kivárni. Aztán lehet, nem jön semmi.
Nem csak a vadászatra gondolok.

Megint a kaszálót járom, a Marcalt. Irányom, a környéknek nevet adó folyó. Kitérek, a nagy, bodzával benőtt gödrök fele megyek. Marton doktor jutott eszembe. Vénségire ment el (jött meg?) az esze. Néha egészen gyerekes. Most fejébe vette, hogy háborús relikviákat keres fémdetektorral. Azt mondja ősszel a jó, akkor kicsit megtömődik a föld. (?)
Itt összeért a front. Meséltem neki, hát izgatja a terület. Ide két Liberátor esett be. Az egyik – így mesélik - a falura zuhant volna. Nem ugrottak ki, elvitték az égő gépet a házak fölül. Mind a négyen meghaltak. Amikor ez a történet eszembe jut, mindig összeszorul a szívem. És melege lesz. Hősök. Nem film, nem mese. Névtelen, jeltelen. Ez ám a tartás! A jellem. Ellenséges földön… Háborúban!
A terepet nézem, hogy majd mit lehetne kezdeni vele. Irthatom a bokrokat, áshatok. Egye fene, csak már csipogna. Ha neki ez az öröm…

S a folyó… Alig mozdul a víz, megfogja a sok töklevél, a hínár. És milliárd szín a parton. Lila, sárga, piros buja pompa. Vadvirágok. Fűzek alatt sétálok. Gyönyörű! Gyönyörű! (Istenem) Igen. Ez (is) a szép. Önmagában. S nem kell ehhez narkotikum, hogy meglássam és érezzem.
Beszélni könnyű. Elhatározni is.

A túlparton kalyiba, egy fűz alatt. Egész takaros. Körötte tisztaság, pad, asztal. Csak egy ösvény vezet le a fák között. Felnőtt kézre vall, és jóérzésre. Kik lehetnek? Béke lehet ott az időzés. Nyugalom, hűs vízszag. Öröm, hogy vannak még, akik az ilyet keresik. Most azt gondolom, hogy egy Család. Még szebb…

Tenni kell. Élni. Nem beszélni. A rossz gondolatok ellen, orvosság a tiszta, friss szellem, a munka. Hát így. Valamiképp. S majd elér a béke engem is. Megnyugszol. Lassún járj. S nem kell, ily fenemód égetni a gyertyát. Vad voltál, féktelen. Kibírtad, túlélted. Vasból vagy, a Vidák génjeivel tele. De azért, már figyelj. Gondolj csak az izületekre. Hogy fáj. Meg a szemed…
Emitt is egy gunyhó, az innenső felin. Oldala nincs, nádfedél. A Gaál-házi lejáró magasságában. Még megvolt az út, onnajt jártunk le bicajjal. Falubeli srácok lakják, s aki elmegy velük. Ágyak, kivénhedt matracok. Fotel, bézs színű. Szemét, flakonok. Hűsen fúj a szél. Egyik díványra leülök. Tudom, hogy három… Még, van idő.
Mennyi-mennyi mindenre emlékezem vissza már... Szocializmus, s hogy Brezsnyev meghal, mifene. Szombatokon még én is dolgoztam. Azt mondják ez a kor, az öregedés… Tudom, hogy véges. De most nem akarok erre gondolni. Még, még itt akarok (szeretnék) lenni. Igen. Hogy lássam a színeket, hogy érjen a nap, legyen illat. Egyek jókat. Lássam a jó csajokat. Érezzek. S persze, hogy segítsek a gyerekeknek, amit csak lehet. Látni, hogy emberré válnak, és hogy megállnak a lábukon. Bosszankodni közben. S biztos, örömmel lesném az unokákat. Még egy öltés, belőlem, utánam.
Aztán persze vége lesz. Ez a rendje.

Kijőő- kijőő… Kilépek, az eget lesem. Három is, magasan. Úsznak, lebegnek. Remeg a forróságtól a levegő. Végtelenség érzet.
Dolgozni. Előbbre vinni a világot. Értéket, hasznosat létrehozni. Jókat beszélgetni a barátokkal. Szeretni a kedvest, testében fürödni. Nézni így a halakat, a vizet. Hallgatni a csobogását. Várni a nagy kanra. Megérni a tavaszokat, az első rügyet, a szalonka libbenését. Meg minden, minden évszakot. Most már figyelve.
Ej… Mennyit képzeltem, hogy lefekszem, s más emberként ébredek majd fel. Mondjuk, elég sok sebtől vérzik a lét. De, csak lépésről-lépésre lehet. Az alapokat építsd fel.
Felteszem, itt is volt az első. Kukoricát sütve, fürödve. Nyáron. Gondolom Édesapám Fecskéjéből. (Csak senyved a tűz. Fújod, száraz füvet raksz rá. Szippantások, mélyek. Már parázslik a vége. Letüdőzöd. Köhögsz. Mar, éget. Kaparja a torkot. Büdös. Hányinger kerülget.) Kitartás kellett a rászokáshoz…
Elhagyni is.

Azt hiszem, butaság azt hinni, hogy valamit elvesztek.
Na… Eldobom. Sercen a víz. Libeg, forog. Apró halak ússzák körbe. Viszi a folyó.
Nem látom.
Könnyű a szívem. Veszem a puskát, vállamra kanyarítom a zsákot. Szabad vagyok. Most már, csak a képességem a határ. Meg az idő…

Kitaposott ösvény. Mennyi- mennyi vágy dobogott itt a szívekben. Nyáron, kifele jövet. Hogy most, most tán megjön a csuka!... S az ágyak se véletlen lehetnek kint. Én most visszafele. Nem baj. Valamit otthagytam. Jobb lesz így. Nélküle.
Már az utolsó kanyar, s ott a Híd. Vissza a másik világba. Miklós innen lűdözte az őzet. Egy girbe-gurba vénséges fűznél állok meg. Most megint bánt, hogy áprilisban gép nélkül jártam erre. Megáradt alatta az árok, vízben állt, fodrozódott a felszín. Fehér és sárga, virágok nyíltak körötte. Harsogó zöld rét. Áradás, élet, tavasz. Meg a fáradt, hasadt, száraz törzs, de végein lehajló, zöld rügybe borított hajtással. Csillan a harmat a fűszálakon. Vörösen kel a nap, felét egy tört, vastag ág takarja. Csak bennem van meg, magamban őrzöm… Mutatnám, ha már leírni nem tudom. Ösztönös lehet ez is. (Át)adni, és megosztani. Egyedül kevés megélni.

Megvan mind a hat patron. Kár volt vigyázni rájuk. S akkor, esetleg eggyel több rubrika lenne kitöltve a naplóban.
Persze, nem ez a lényeg. 

Nehéz lesz…