Trianon a velünk élő múlt, a velünk élő történelem

Dr. Nagy-L. István történész emlékbeszéde:

Tisztelt Képviselő Úr!

Tisztelt Polgármester Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Pápaiak!


Száz éve gyászba borult az ország. Megkondultak a harangok a templomok tornyában és az emberek lelkében is. Száz évvel és immáron másfél órával ezelőtt, 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor látta el kézjegyével a Versailles-i Nagy-Trianon kastélyban elsőként dr. Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, majd Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter a békeszerződést.

A magyar küldöttség francia katonák sorfala között, érkezett meg az aláírás helyszínére. Készült ekkor egy fénykép, amely akár a diktátum szimbóluma is lehetne. Két elegáns, cilinderes magyar diplomata mellett egy-egy egyenruhás, kitüntetéseket viselő francia katona. A két magyar diplomata arckifejezése mindet elárul. Az egyik megtört, borús, a másik fogát összeszorító, önmagát fegyelmező. Mindkét arcon végtelen fájdalom tükröződik.

Benárd Ágost így emlékezett az eseményre:

"Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:

- Prenez place, Exellence!

- Merci beaucoup, Monsieur! - válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche-Lázár Alfréd írta alá.

Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszeritett aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszeritett és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintettem."

A békeszerződés az országgyűlési megerősítést követően az 1921. évi 33. törvénycikkel 1921. július 31-én vált a magyar jogrend részéve az alábbi bevezetővel:

"Tekintettel a kényszerhelyzetre, mely Magyarországra nézve a világháború szerencsétlen kimenetele folytán előállott és amely annak idején a m. kir. kormánynak a békeszerződés aláirására vonatkozó elhatározásánál is döntő súllyal bírt".

A kényszerhelyzet drámai és nyomasztó mértékét mindenki érezte Magyarországon egy olyan elvesztett háború után, amit Magyarország nem akart. Gróf Tisza István magyar miniszterelnök mindent megtett a háború elkerülése érdekében, de szava nem nyomott eleget a latban a Monarchia vezetésében. Tisza tudta, hogy az Antant túlereje már a háború kitörésekor kétszeres, ami a háború során újabb hadviselő felek csatlakozásával több, mint háromszorosra növekedett. Tisza tudta, hogy egy elhúzódó háborút nem lehet megnyerni. A Központi Hatalmak mégis négy borzalmas éven keresztül állták a sarat, még a háború végén sem omlottak össze, határaikon nem tört be az ellenség.

Magyarország a vesztes oldalon állt. Uralkodója lemondott, az összeomló Monarchia romjain kikiáltott Magyar Népköztársaság gyenge és tehetségtelen vezetői gróf Károlyi Mihály vezetésével nem tudtak szilárd hatalmat kiépíteni, de még a magyar érdekeket sem képviselték megfelelően a diplomácia színterén. A gyengeség ékes bizonyítékaként 1919. március 21-én egy államcsíny révén a hatalmat a Kommunisták Magyarországi Pártja és a vele egyesült Magyarországi Szociáldemokrata Párt ragadta magához. A proletárdiktatúra bevezetésével a vezetés a Forradalmi Kormányzótanács kezébe került, de az események legfőbb irányítója Kun Béla külügyi népbiztos lett.

Időközben az Antant csapatai, köztük a szerb, román és csehszlovák alakulatok benyomultak a katonailag védtelen Magyarországra és jelentős területeket szálltak meg. A Tanácsköztársaság legalább a katonai ellenállással megpróbálkozott. Az egykori monarchiás tisztek vezetésével a magyar csapatok komoly sikereket értek el a Felvidéken, de a hatalmas túlerőben lévő és francia fegyverekkel bőségesen ellátott román hadsereg ellen végül összeomlott maga alá temetve a proletárdiktatúrát.

Az országot román és más antant csapatok szállták meg, a rend, biztonság és a törvények ereje helyreállt. A Nemzeti Hadsereg élén Budapestre bevonuló Horthy Miklós altengernagy, a Monarchia haditengerészetének utolsó parancsnoka kormányzóként került az államfői tisztségbe.

A világháborút lezáró béke ügyében ekkor már javában folytak a tárgyalások, amelynek utolsó fázisába Magyarországot is meghívták, de hazánk érdemi befolyást saját sorsára nem gyakorolhatott. A magyar békedelegáció Gróf Apponyi Albert vezetésével 1920 január 7-én érkezett Párizsba, de ne legyenek kétségeink, ekkor már semmit sem tehettek. Apponyi január 16-án mondta el híres beszédét, amely méltán sorolható a magyar történelem legnagyobb beszédei közé.

Idézem:

"Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót kimondom. Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék."

"Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök."

"A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette."

"A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék."

Apponyi szavai mély benyomást tettek a jelenlévőkre, de végül az eseményeket nem befolyásolták. A politika közbeszólt. Az antant nagyhatalmai elkötelezték magukat a csehszlovák, román és szerb-horvát-szlovén államnak. A tárgyalásnak álcázott kényszerítésről lehullt a lepel, Apponyi látva a helyzetet lemondott a békedelegáció vezetéséről. Az antant nyugati hatalmai nem tárgyalni akartak, hanem diktátumot nyújtottak át Magyarországnak. Nem először és nem is utoljára a történelem folyamán.

A diktátum értelmében színmagyar lakosságú területek kerültek más államok fennhatósága alá a megcsonkított ország minden egyes határszakaszán. A győztes hatalmak a saját maguk által hangoztatott elveket szegték meg. A hatalmi érdek legyőzte a józan észt és az igazságosságot, a képmutatás pedig csak látszólag fedte el a valódi indokokat. Ismét csak azt kell mondanunk, hogy nem először és nem is utoljára a történelem folyamán.

A békediktátum eredményeként a Magyar Királyság elvesztette területének 71, Horvátországot leszámítva 67%-át, lakosságának több, mint 60%-át. Romániához 1 millió 662 ezer, Csehszlovákiához 1 millió 67 ezer, a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz 562 ezer, Ausztriához 26 ezer magyar került. Összesen közel 3 millió 400 ezer magyar került idegen államok fennhatósága alá, ahol ők csak másodrendű állampolgárok lehettek. Ma ők az az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág.

De a békediktátum következményei társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan is katasztrofálisak voltak. Sokáig lehetne sorolni az adatokat ezzel kapcsolatban, én most csak a közlekedési hálózatot emelném ki, ahol vasút- és közútvonalakat vágtak ketté és tettek használhatatlanná, amivel lényegében hosszú évekre megbénították a megcsonkított ország jelentős területeit.

A békediktátum igazságtalanságának és teljes elhibázottságának talán legékesebb bizonyítéka, hogy az akkor négy szomszédos államból kettő ma már nem is létezik, Csehszlovákia és a Jugoszláviává átnevezett Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot belső feszültségei robbantották széjjel.

Nem kerülhető meg a felelősség kérdése sem, meg kell találni az okokat és a felelősöket, amik és akik ehhez a tragédiához vezettek.

 Az első, történelmi ok, talán meglepően hangozhat, de a török hódítás volt. Az ország pusztulása pont azokon a területeken volt a legjelentősebb, ahol nagyszámú magyar élt, a Dunántúl és az Alföld déli területein. A török hódítás korszakának idején a Kárpát-medence lakossága egyetlen fővel sem gyarapodott, míg eközben Európa lakossága másfél-kétszeresére nőtt. A pusztítás a magyar lakosság körében volt a legjelentősebb. Ha nincs a török hódítás, akkor ma nem 15 millió, hanem legalább 25-30 millió magyar lenne. Megdöbbentő adat. A török pusztítás révén az ország lakosságának nemzetiségi összetétele alapjaiban változott meg.

Ez az átrendeződés vezet át bennünket a második kérdéskörre, a nemzetiségi kérdésre. A dualista magyar állam politikai vezetését szokták elmarasztalni ebben a tekintetben. Kétségtelen, hogy terheli őket felelősség ebben a kérdésben, de azt ne feledjük, hogy a korszakban a legtöbb nemzetiségi jog még így is éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában érvényesült az európai államok körében. Bármit tett volna a magyar állam a nemzetiségek érdekében, ez sohasem lehetett olyan vonzó a nemzetiségek részére, mint a saját nemzetállami lét.

A harmadik felelősségi kör az 1918 novembere és 1919 vége közötti időszak politikai vezetését terheli. Gróf Károlyi Mihály ebben kulcsszereplő. A rendkívül művelt, öntudatos, sőt, küldetéstudatos Károlyi már a háború alatt tudatosan készült a vezető szerepre. Alkalmatlanságára azonban hamar fény derült. Minden józan megfontolást félretéve bízott a nyugati hatalmak jóindulatában, kiszolgáltatta az országot ennek a - nem létező - jóindulatnak, nem állt ki az ország érdekeiért. De belpolitikailag sem tudta kézben tartani az eseményeket, tétlenül szemlélte a kommunista államcsínyt, meg sem próbált tenni ellene.

Sigmund Freud ezt írta Tisza István meggyilkolása és Károlyi Mihály kapcsán:

"Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat meggyilkolják (Tisza István), a legbutábbikat (Károlyi Mihály) pedig megteszik miniszterelnöknek."

A Tanácsköztársaság befolyása a békefeltételekre megosztja a történészeket. Egy részük felmenti a proletárdiktatúrát azt állítva, hogy a békefeltételeket már korábban összeállították. Ez a tény kétségtelen, viszont Károlyi önfeladó politikája mellett a kommunista hatalomátvétel tette lehetetlenné, hogy Magyarország bármiféle befolyást gyakoroljon az eseményekre és kedvezőbb feltételeket csikarjon ki, tehát a Tanácsköztársaság komoly felelőssége tagadhatatlan. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy Magyarország idegen csapatok által megszállva, fegyvertelenül, teljes kiszolgáltatottságban volt kénytelen elfogadni a békediktátumot.

 

Száz éve gyászba borult az ország. Megkondultak a harangok a templomok tornyában és az emberek lelkében is. Nem volt olyan magyar ember, akinek ne fájt volna Trianon. Kosztolányi Dezsőtől Áprily Lajosig, Szép Ernőtől Tóth Árpádig, Babits Mihálytól Juhász Gyuláig a magyar irodalomtörténet legnagyobb alakjai öntötték fájdalmukat lírai sorokba.

József Attila így írt 1922-ben "Nem, nem, soha!" című versében:

"Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!"

 
"Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!"

"Sine praeteritis futura nulla" - "múlt nélkül nincs jövő" - tartja a latin közmondás. Ma, 2020-ban, a békediktátum századik évfordulóján Trianon a velünk élő múlt, a velünk élő történelem. És a történelmet nem lehet megváltoztatni, de tanulni lehet, tanulni kell belőle. Nem szabad felednünk a történelmet, nem szabad felednünk Trianont sem. Csengjenek lelkünkben Radnóti Miklós szavai, ha Trianonra gondolunk:

 
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, -

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen."

Köszönöm a figyelmet!