Ablakmosó szilvapálinka

2010-03-29 01:31:02 | cikk: |

Két rítust adtak át annak idején apáról fiúra a környéken, mondjuk az ecetgyár és a Gyimóti út, a Balázs Laci bácsi meg a Tubi néni házai között; a tüzelő behordásának volt kitüntetett napja, meg a pálinkafőzésnek külön ünnepe. (A Bakonyér nem öntött ki minden évben, de azért igen tisztelték az erecskét a környéken élők, mondta is a Pánczél szomszéd, aki a diófák helyén épített házat, ezelőtt három évvel a Második utcai hídnál, amikor az áradat – hosszú-hosszú évek után - elérte a töltés tetejét és a zubogó vizet nézte dermedten a környék apraja-nagyja, hogy a gázvezeték építése óta nem jöttek így össze közösen izgulni; na annak idején lehet, hogy az évenkénti áradás jobban összekovácsolta a tókertieket, meg látványnak sem volt utolsó, amint a veteményeskertből a nyitva feszült ajtón keresztül a víz tetején egy lótetű tempózott át az udvarba…)
A pálinkafőző – a spirálcsövet magába fogadó réztartály meg a négy pillangós anyával lefogatott tetejű üst - rendesen a padláson töltötte az évet egy zsákban. A padlásra falépcső vezetett az apácarácsos folyosó végén nyíló ajtóból, kivehető fokokkal, kivehetőkkel, mert mögötte volt a füstölő, ahova bezártak, bár engem csak egyszer, de ott olyan volt a fekete, mint a Pioneer plazma tévén, tökéletes. A padlásra a tűzfal kisablakain át két fényrudat döfött be a napvilág; szinte simára csiszolt oldalakkal, ujjammal kirajzolható határokkal, s a fényhasábban őrjöngő porszemekkel, hogy lehajolt előttük az ember, ha keresztezte az útja, nehogy összeütközzünk. Fényhasábbal, porszemekkel, meg ráncos gerendákkal, ahogy a Mátrixban átcsörren az ember a másik síkba; nézem az ottfelejtett barna üvegű palackot és látom, ahogy ráolvad az idő meg az arcom. Port fújok rá, apró, finom szemű port, hogy odafelejtsem az időt, mint ujjlenyomatot, s a por nem enged, üveggé lesz és nem mutat engem, mindig csak a múlót, a pillanatot, de valahol alatta ott vagyok, az ujjnyomat alatt, s ott vannak a többiek, pedig lehet, hogy csak az ágyneműt akasztották a gerendák közé.
A pálinka apró csöppökben szaporázta alá, mokkás kanálban kóstolták és közben terjengett a szag; a szomszéd tudta, s bár nem köszöntek, el mégse mondta volna; csöpp-csöpp-csöpp.
Mindig én mostam a mamám házán az ablakokat; a foszlós redőnycellák mögött arra hagyta nyomát a lovaskocsi, traktor meg a nyugati szél is. Álltam a stokin, nyikorgó pallón kentem a koszt, mostam és a mama biztatott, biztatott mert sütött nekem, s ahogy billegtem a magasban bódító tortaillat meg molyirtószag között, a lávakőből faragott szobrok dermedt pillantásától kísérve a rizskókra gondoltam vagy valami másra…
- Sütöttem fiam, mondta a mama, tortát, mondta a mama, s én szerettem, terebélyes öreg néni, akihez lehetett bújni, s akit én találtam meg, amikor meghalt, s mindig tett rumot a sütibe, s ott álltam kétségek között, torta vagy nem torta, de van-e benne rum. Mert azt utálom.
– Elfogyott a rumom, fiam, mondta a mama, aleluja, mondtam én mint rossz keresztény, de jött a katasztrófa, amint görög tragédiák kifejletében nem hibázik a sors, s mondá a mama: Tettem bele – fiam – szilvapálinkát...

Képek:

nincsenek képek

Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!