Amikor a napkorongba ékelődött a kémény
2010-03-19 01:01:12 | cikk: |
Nincs történet, elmondani való, az az írókra marad, mesemondókra; ahol az óramutató rendezi a szavakat, ott elvész az, ami volt, ami még a kezünkben maradt dirid-darab kirakó, összefüggéstelen és mégis egész, egy lihegés és egy mosoly, kósza pofon vagy egy csokor margaréta, az az mi, elmondhatatlanul, mégis örök próbálkozás, amiből megértesz vagy sem, de nagy könnyebbség nekem, hogy én is így vagyok veled. De most én írom és ez számít. Szilánkokat söprök elő, s keserű vagyok közben, hogy egésszé nem állnak már soha össze, hiába segít kép, tajtékos elszólás vagy a hang, ahogy törik az ajtó osztott üveglapján a kisablak, amit kitörtem, kiütöttem, s látom nagyapám szemét s dühét, s kezemen a kötést, s nincs tovább, csak állunk a Kálvárián, sokszor állunk, s nem szeretem, mert a mama mindig könnyezik, s nem szedhetek gesztenyét a sír körül, csak feszengek, s amíg a váróteremben várjuk a buszt, a kilencest, kapok krumpliszirmot forgó fémpolcról kínálva kétszer két forintért, s a benyomható ajtó mögött más polcokon csoki, ital, miegymás, örök vágyakozás; feltörnék egy rollnit, bedobnám a sok piros pénzt, beszállnék magam is, körbe-körbe, látnám a fal mögött azt is, aki az üres cellába új krumpliszirmot rak, forognék, és a mama engem kapna kétszer két forintért és nem sírna többet, én meg összeszedném a gesztenyét és raknám a táskájába az összegombolható bevásárlószatyor, meg a hajába való fésűk mellé, és a mama nem sírna, hanem büszke lenne rám, a levegőbe dobná a sok szirmot és aláállnánk és a fülembe súgná, hogy a papa nem is volt mérges, amikor betörtem az üveget.
Amikor nyár volt, de már délután, s a leánypolgári kéményei a napkorongba ékelődtek, elővettük az öntözőkannát s locsoltunk szőlőtőt, lugast, meg virágot; az érett koraesten élesek voltak a kontúrok s testük volt a színeknek; a levegő fűszeres volt, a kamilla meg a törökszegfű fojtogatta a rózsa teaillatát, s bódultan ültem a hintán, éppen csak lengtem, lengtem, föl, le, föl, le, de nem nagyon, föl, le, föl, le, s nem tudtam, hogy negyvenéves is leszek, de kinyíltam illatnak, színnek, hangnak, s ma is kezemben a hinta tartókötele, meg a kukoricatorzsa fogása, amit a szomszédba dobtam, Ludmillához, Misi bácsi pesti asszonyához, akivel nem beszéltünk, mert így mondták a nagyok, és egyébként is köszönni sem kellett neki, föl, le, föl, le.
Keresztapám, aki szögletes fejű kopasz ember volt, aki nadrágjának jobb szárát fémcsipesszel tűzte össze, hogy ne kapja be a lánc, s aki rideg volt és egész nap kalapált, meg összeszedte az út mellől a csavart meg a téglát is bőr gyárbajárótáskájába, amikor összetűzött nadrágszárral biciklizett a Tókertben fel s alá, keresztapám a folyosó végén meszelte a falat, az apácarács árnyékától rajzolt ezer deltoidot, s a meszelés érdekes volt és odavittem a kisszékemet és néztem, és keresztapám meszelt, rideg ember, és meszelt, és én akkor hallottam és új volt, és megkérdeztem tőle, ha már hallottam, amíg meszelt, hogy keresztpapa, te hülye vagy? és kaptam egy akkora pofont, hogy a korongecset a törökszegfű közé esett én meg feldőltem és nem értettem a világot és elfutottam a hinta mellett a kerítésig és a nagy lapuleveleket rugdostam és rossz napom volt, mert a Ludmilla meg átszólt, hogy visszadobta a kukoricatorzsát.
Amikor nyár volt, de már délután, s a leánypolgári kéményei a napkorongba ékelődtek, elővettük az öntözőkannát s locsoltunk szőlőtőt, lugast, meg virágot; az érett koraesten élesek voltak a kontúrok s testük volt a színeknek; a levegő fűszeres volt, a kamilla meg a törökszegfű fojtogatta a rózsa teaillatát, s bódultan ültem a hintán, éppen csak lengtem, lengtem, föl, le, föl, le, de nem nagyon, föl, le, föl, le, s nem tudtam, hogy negyvenéves is leszek, de kinyíltam illatnak, színnek, hangnak, s ma is kezemben a hinta tartókötele, meg a kukoricatorzsa fogása, amit a szomszédba dobtam, Ludmillához, Misi bácsi pesti asszonyához, akivel nem beszéltünk, mert így mondták a nagyok, és egyébként is köszönni sem kellett neki, föl, le, föl, le.
Keresztapám, aki szögletes fejű kopasz ember volt, aki nadrágjának jobb szárát fémcsipesszel tűzte össze, hogy ne kapja be a lánc, s aki rideg volt és egész nap kalapált, meg összeszedte az út mellől a csavart meg a téglát is bőr gyárbajárótáskájába, amikor összetűzött nadrágszárral biciklizett a Tókertben fel s alá, keresztapám a folyosó végén meszelte a falat, az apácarács árnyékától rajzolt ezer deltoidot, s a meszelés érdekes volt és odavittem a kisszékemet és néztem, és keresztapám meszelt, rideg ember, és meszelt, és én akkor hallottam és új volt, és megkérdeztem tőle, ha már hallottam, amíg meszelt, hogy keresztpapa, te hülye vagy? és kaptam egy akkora pofont, hogy a korongecset a törökszegfű közé esett én meg feldőltem és nem értettem a világot és elfutottam a hinta mellett a kerítésig és a nagy lapuleveleket rugdostam és rossz napom volt, mert a Ludmilla meg átszólt, hogy visszadobta a kukoricatorzsát.
Képek:
nincsenek képek
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!