Az utolsó márc. 15-e

2015-03-14 11:02:52 | cikk: VCZA |

Sok éves tanítási tapasztalattal a hátam mögött, sok kedves emlékkel gazdagon, millió felejthetetlen pillanat ölelésében mind a mai napig lelkesen és büszkén veszek részt egy-egy iskolai rendezvényen. Bármilyenen. Mert érzem a súlyát, jelentőségét, üzenetét. Végzős osztályfőnökként különös jelentőséggel bír minden pillanat, ezt a különlegességet igyekszem tanulóim számára is láthatóvá-érezhetővé tenni. Nem mintha kellene.

Az idei márc. 15-ei iskolai ünnepély előtt, a szokásos „ünneplőbe gyere, ne feledd az egyennyakkendőt és a kokárdát” figyelmeztetések mellett azt is kihangsúlyoztam az osztályomnak, hogy a mostani, az idei lesz életük (valószínűleg) utolsó, ünnepi-szavalós-egyenruhás márc. 15-éje.

Láttam a megilletődöttséget, a ráeszmélést, a „döbbenetet” tanulóim szemében. Igen, ez volt az utolsó. Pár hónap múlva szakmával rendelkező, dolgozó felnőttek lesznek, akiknek, valljuk meg őszintén, ritkán adatik meg a lehetőség, hogy munkahelyi körülmények között ünnepeljék, mondjuk, márc. 15-ét.

Mert társadalmi ünnepeinket oktatási intézményekben hangsúlyozzuk, komoly-megfontolt átörökítő célzattal az utókor, gyermekeink számára, hogy kifejlődjön és éljen bennük is a magyarság tudat, a hazaszeretet, hogy ismerjék eleink áldozatát, értékeljék múltjukat és büszkék legyenek rá.

Persze vannak országos, megyei, városi ünnepélyek, ezek inkább protokolláris jelentőségűek, mondjuk ki az igazat. Itt fellépnek ugyan diákok, elhangzanak beszédek, van fő-és zászlóhajtás, „nézőközönség” is, általában szép számmal ( elsősorban nyugdíjasok, kismamák, a szereplők szülei, hozzátartozói ), mégis, más az ízük, mint kellene, hogy legyen.

Az ünnepek igazi „ízét-bukéját” a csillogó gyermekszemek adják, a lassan öntudatra ébredő tanulók ráeszmélése arra, hogy igenis értékes múltunkat őrizni-dicsőíteni vagyunk hivatottak. Ezt persze tanítani-tanulni kell. Ennek színtere az iskola, az ünnepségek igazi, jogos, hamisítatlan „színpada” a nagyelőadó vagy egy csarnok, esetleg egy szépen feldíszített tornaterem, bármi, ami a jövő nemzedéket, gyermekeinket egy fedél alá képes gyűjteni, és közös emlékezés-ünneplés okán plántálja a fejekbe és szívekbe múltunk, csatáink, harcaink, áldozataink emlékét.

Tanulóimon láttam az „utolsó” érzését. Büszkén álltak a sorban, hallgatták a műsort, szemük itta-fényképezte a pillanatot. Hogy megmaradjon a kép nekik, gyermekeiknek, unokáiknak, ha majd mesélnek, ha majd átadják az örökséget. Ahogy ők is kapták.

Csodás és felemelő élmény volt látni az „utolsót”.

12.K, köszönöm.

Képek:

nincsenek képek

Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!

Megértésüket köszönjük!