Éjszaka
2010-02-27 19:30:21 | cikk: |
Meglőhettük volna! – súgta a holdfényben megcsillanva a les sarkába támasztott puska. Hideg mozdulatlanságán ezüstösen fehérlett a telehold fénye. Mégis mintha valami melegség fonta volna körül.
Meglőhettük volna, igen… - gondoltam mintegy válaszképpen, hiszen biztos voltam benn, hogy az ilyen választ is érti a fegyver. Minthogy elég régen együtt járunk már erdőn, mezőn. Meglőhettük volna a borjút, hiszen október van, lőhető. Ámbár a törvény szerint holdfénynél szarvasra vadászni tilos! Mégis, lépten nyomon azt hallani, hogy akkor kell meglőni, amikor lehet! Hiszen a hivatal már megint emelt a lelövési számokon, teljesíteni kell a tervet, meg amúgy is nagy a vadkár! Csúnya világ van a kukoricákban, annyi szent! Láttam magam is. Miért nem lőtted meg – már hallom is a kérdést -, hiszen meglőhetted volna!? Igen, meglőhettük volna – nézek megint a puskára – és biztosan meg is lőttük volna, hiszen itt állt előttünk talán ötven lépésnyire, sejtelmes-ezüstös gyerekszarvas az októberi éjszakában. Mégsem tettük. Vadászok vagyunk.
Talán meglőhettük volna a rókát is, aki a frissen betárcsázott napraforgóföldön jött a hátunk mögül. Egészen a les alá. Nem láttam, csak hallottam, miközben a borjával méltatlankodva távozó szarvastehenet figyeltem. Nemcsak a szerencse, a szél is forgandó. Szinte észrevétlenül libben, puhán körbesimogat, közben alattomosan felkapja s már viszi is szagomat! Az meg a szarvast. Ez így van rendjén. Közben hallom a matatást a les körül meghagyott gazban. Aztán látom is az óvatoskodó rókát, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy valami nincs rendben. Csakazértis, tán valami ravaszdi kíváncsiságtól hajtva, itt téblábol még a les körül. Lassan aztán szél alá kerül s eliramodik a silózást túlélt, mégis túlvilágian meg-megzizzenő közeli kukoricacsík felé. Ott megáll, visszanéz. Röpke másodperc, s már el is tűnt. Meglőhettük volna talán abban az egy pillanatban…, de miért kapkodtunk volna, miért kockáztattunk volna meg egy kétséges lövést? Nem a mindenáron lövésért vagyunk itt. Vadászok vagyunk. Nem vérre szomjas gyilkosok. Vagy gyengék vagyunk talán, mert napokig nehezen viselnénk az esetleg megsebzett vad szenvedésének tudatát?
Később aztán meglőhettük volna a borzot, sőt, nagy szerencsével a borzokat! Fertályórányival a kíváncsi róka távozása után bújt elő az első az árnyékot állhatatosan őrző erdőszéli gazosból. Illetve, dehogy bújt – mivel a bújást mi olyasféle hangtalan tevékenységnek gondolnánk inkább –, hanem valósággal előcsörtetett a sötétségből! Az októberi éjszaka mélységes és mégis beszédes csendjébe szinte már nem is illő lármával, nagy suhogással-ropogással közeledett az aljnövényzetben. A hangok jóval nagyobb testet ígértek, így kezem a les sarkában szinte észrevétlen meghúzódó fegyver felé mozdult. Majd az esetleg érkező sertevad által táplált reményeinket – jókora kan csapái mutatkoztak néhány napja - pillanatok alatt szertefoszlatta a szikrázó holdfénybe berobogó borz látványa. Fel-alá zörgött a gép által a fordulóban földre taposott, le nem vágott kukoricaszárak között. Bizonyára nehezére esett eldöntenie, honnan is kezdje a letört csövek, kiszóródott kukoricaszemek dúsan terített asztalának módszeres elfogyasztását. Társának érkezése aztán úgy látszik átsegítette ezen a nehézségen. Felhagyott a lótás-futással, lassan csend lett. Az avatatlan szem már csak két puha-szürke, néha-néha furcsán megrezzenő halmot látott volna a kukoricaszárak közt az éjszakában. A Hold egészen magasan járt már. Lassan a les szélére támasztottam a puskát. Az acélon fehéren szánkázott végig az éji fény. A fegyver a számtalan együtt töltött éjszakának (na meg napkeltének-napnyugtának) köszönhetően már magától simult arcomhoz. A célkeresztet előbb az egyik, majd a másik csendben lakomázó borzra illesztettem, aztán jóleső megnyugvással, hangtalanul visszaállítottam a helyére. Kis szerencsével mindkettőjüket meglőhettük volna! - súgta az alaktalan árnyékban kissé tán csalódottan sötétedő puska.
Igen – áramlottak gondolataim a puska felé –, meglőhettük volna őket. Egy alomból valók voltak? Esetleg férj-feleség? Így találgattam magamban, miközben agyam egyre erőtlenebb próbálkozásokat tett a borzokról valaha olvasott-halott ismereteim előbányászására. Ettől-e, a késői időtől, vagy a friss levegőtől egyre inkább álmosodni kezdtem. Még egy órácskát szavaztam meg magunknak: talán az erős, szinte már zavaró éji világosság ellenére is megérkezik, akire várunk. A les sarkában megülő árnyékból valami helyeslésfélét véltem felém sugározni. Az eddig elmesélt előzmények ismeretében aztán minden úgy történt, ahogy várható volt. Elbóbiskoltam.
Mire ismét éreztem az október végi levegő élét s pislogni kezdtem a körülöttem fénylő ezüstös fehértől, már majd a felét le is tudtam a még disznóra szánt időnknek. A ki nem aludt álmosságtól és az őszi holdfény hidegétől meg-megborzongva kitöltöttem a lesen a maradék félórát. A borzok régen másfelé jártak, didergésemet már nem zavarta meg semmi. S mégis furcsa érzés lopta magát a szívembe. Gondolataim lassan kavarogni kezdtek, s nyomban kérdések sorát zavarták fel tudatom legmélyéről… melyekre aztán zárkózott, kicsit tán szemrehányó és lemondó csend volt a válasz, amint összerezzenve a deszkák árnyékában meghúzódó puskámra pillantottam.
Vajon meglőttük volna-e? Vajon melyik, feketénél is sötétebb, feneketlen árnyék rejtekén jelent meg az erdő szélén? Meddig állhatott ott mozdulatlan? Elárulta volna ág alig hallható pattanása az érkezését? Kilépett-e csak egy pillanatra is a fénybe? Lett volna időnk borzongva megcsodálni ősi, vad erőtőktől formált alakját, sötét fenségét, mielőtt a két hajszálvékony vonal találkozása által halálpontosan meghatározott irányba küldtük volna egy kicsiny, mégis ellentmondást nem tűrő robbanás szülte tűz-dörej hátán száguldva a Pusztulást? Vajon megsiratta volna-e az örökre eltávozottat a múló őszi éjszaka? Lecsorgó harmatgyöngyöktől könnyes arcát sejtelmes ködfoszlányok fátyla mögé rejtette volna-e, amint a hajnali fény közeledtével az imént még a ravatal mellett kalaplevéve térdeplő vadász helyére ereszkedett?
Vajon itt járt?…
Meglőhettük volna, igen… - gondoltam mintegy válaszképpen, hiszen biztos voltam benn, hogy az ilyen választ is érti a fegyver. Minthogy elég régen együtt járunk már erdőn, mezőn. Meglőhettük volna a borjút, hiszen október van, lőhető. Ámbár a törvény szerint holdfénynél szarvasra vadászni tilos! Mégis, lépten nyomon azt hallani, hogy akkor kell meglőni, amikor lehet! Hiszen a hivatal már megint emelt a lelövési számokon, teljesíteni kell a tervet, meg amúgy is nagy a vadkár! Csúnya világ van a kukoricákban, annyi szent! Láttam magam is. Miért nem lőtted meg – már hallom is a kérdést -, hiszen meglőhetted volna!? Igen, meglőhettük volna – nézek megint a puskára – és biztosan meg is lőttük volna, hiszen itt állt előttünk talán ötven lépésnyire, sejtelmes-ezüstös gyerekszarvas az októberi éjszakában. Mégsem tettük. Vadászok vagyunk.
Talán meglőhettük volna a rókát is, aki a frissen betárcsázott napraforgóföldön jött a hátunk mögül. Egészen a les alá. Nem láttam, csak hallottam, miközben a borjával méltatlankodva távozó szarvastehenet figyeltem. Nemcsak a szerencse, a szél is forgandó. Szinte észrevétlenül libben, puhán körbesimogat, közben alattomosan felkapja s már viszi is szagomat! Az meg a szarvast. Ez így van rendjén. Közben hallom a matatást a les körül meghagyott gazban. Aztán látom is az óvatoskodó rókát, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy valami nincs rendben. Csakazértis, tán valami ravaszdi kíváncsiságtól hajtva, itt téblábol még a les körül. Lassan aztán szél alá kerül s eliramodik a silózást túlélt, mégis túlvilágian meg-megzizzenő közeli kukoricacsík felé. Ott megáll, visszanéz. Röpke másodperc, s már el is tűnt. Meglőhettük volna talán abban az egy pillanatban…, de miért kapkodtunk volna, miért kockáztattunk volna meg egy kétséges lövést? Nem a mindenáron lövésért vagyunk itt. Vadászok vagyunk. Nem vérre szomjas gyilkosok. Vagy gyengék vagyunk talán, mert napokig nehezen viselnénk az esetleg megsebzett vad szenvedésének tudatát?
Később aztán meglőhettük volna a borzot, sőt, nagy szerencsével a borzokat! Fertályórányival a kíváncsi róka távozása után bújt elő az első az árnyékot állhatatosan őrző erdőszéli gazosból. Illetve, dehogy bújt – mivel a bújást mi olyasféle hangtalan tevékenységnek gondolnánk inkább –, hanem valósággal előcsörtetett a sötétségből! Az októberi éjszaka mélységes és mégis beszédes csendjébe szinte már nem is illő lármával, nagy suhogással-ropogással közeledett az aljnövényzetben. A hangok jóval nagyobb testet ígértek, így kezem a les sarkában szinte észrevétlen meghúzódó fegyver felé mozdult. Majd az esetleg érkező sertevad által táplált reményeinket – jókora kan csapái mutatkoztak néhány napja - pillanatok alatt szertefoszlatta a szikrázó holdfénybe berobogó borz látványa. Fel-alá zörgött a gép által a fordulóban földre taposott, le nem vágott kukoricaszárak között. Bizonyára nehezére esett eldöntenie, honnan is kezdje a letört csövek, kiszóródott kukoricaszemek dúsan terített asztalának módszeres elfogyasztását. Társának érkezése aztán úgy látszik átsegítette ezen a nehézségen. Felhagyott a lótás-futással, lassan csend lett. Az avatatlan szem már csak két puha-szürke, néha-néha furcsán megrezzenő halmot látott volna a kukoricaszárak közt az éjszakában. A Hold egészen magasan járt már. Lassan a les szélére támasztottam a puskát. Az acélon fehéren szánkázott végig az éji fény. A fegyver a számtalan együtt töltött éjszakának (na meg napkeltének-napnyugtának) köszönhetően már magától simult arcomhoz. A célkeresztet előbb az egyik, majd a másik csendben lakomázó borzra illesztettem, aztán jóleső megnyugvással, hangtalanul visszaállítottam a helyére. Kis szerencsével mindkettőjüket meglőhettük volna! - súgta az alaktalan árnyékban kissé tán csalódottan sötétedő puska.
Igen – áramlottak gondolataim a puska felé –, meglőhettük volna őket. Egy alomból valók voltak? Esetleg férj-feleség? Így találgattam magamban, miközben agyam egyre erőtlenebb próbálkozásokat tett a borzokról valaha olvasott-halott ismereteim előbányászására. Ettől-e, a késői időtől, vagy a friss levegőtől egyre inkább álmosodni kezdtem. Még egy órácskát szavaztam meg magunknak: talán az erős, szinte már zavaró éji világosság ellenére is megérkezik, akire várunk. A les sarkában megülő árnyékból valami helyeslésfélét véltem felém sugározni. Az eddig elmesélt előzmények ismeretében aztán minden úgy történt, ahogy várható volt. Elbóbiskoltam.
Mire ismét éreztem az október végi levegő élét s pislogni kezdtem a körülöttem fénylő ezüstös fehértől, már majd a felét le is tudtam a még disznóra szánt időnknek. A ki nem aludt álmosságtól és az őszi holdfény hidegétől meg-megborzongva kitöltöttem a lesen a maradék félórát. A borzok régen másfelé jártak, didergésemet már nem zavarta meg semmi. S mégis furcsa érzés lopta magát a szívembe. Gondolataim lassan kavarogni kezdtek, s nyomban kérdések sorát zavarták fel tudatom legmélyéről… melyekre aztán zárkózott, kicsit tán szemrehányó és lemondó csend volt a válasz, amint összerezzenve a deszkák árnyékában meghúzódó puskámra pillantottam.
Vajon meglőttük volna-e? Vajon melyik, feketénél is sötétebb, feneketlen árnyék rejtekén jelent meg az erdő szélén? Meddig állhatott ott mozdulatlan? Elárulta volna ág alig hallható pattanása az érkezését? Kilépett-e csak egy pillanatra is a fénybe? Lett volna időnk borzongva megcsodálni ősi, vad erőtőktől formált alakját, sötét fenségét, mielőtt a két hajszálvékony vonal találkozása által halálpontosan meghatározott irányba küldtük volna egy kicsiny, mégis ellentmondást nem tűrő robbanás szülte tűz-dörej hátán száguldva a Pusztulást? Vajon megsiratta volna-e az örökre eltávozottat a múló őszi éjszaka? Lecsorgó harmatgyöngyöktől könnyes arcát sejtelmes ködfoszlányok fátyla mögé rejtette volna-e, amint a hajnali fény közeledtével az imént még a ravatal mellett kalaplevéve térdeplő vadász helyére ereszkedett?
Vajon itt járt?…
Képek:
nincsenek képek
Megjelenő valamennyi cikket, minden megjelent képet szerzői jog véd.
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!
A cikkek és képek üzleti felhasználásuk kizárólag a kiadó előzetes engedélyével történhet! Engedély kérhető az engedely(kukac)papa-ma.hu címen.
Üzleti célból a cikket és képet átvevő (az engedély megadása után) kizárólag a saját weboldalán jelentetheti meg, azt saját közösségi oldalán megosztania szigorúan tilos!
Megértésüket köszönjük!