Nem akartam bántani az öregeket, csak a pénzük kellett – vallja az ötös rablássorozat elkövetője

Ezermester – súgnak össze a széksorokban ülő idős nénik a nyilvános rendőrségi sajtótájékoztatón, miközben Pothaczki Zsolt főnyomzó és Nagy Ákos, a nyomozó alosztály vezetője felidézi az ötös rablássorozat részleteit és jellemzik az elkövetőt.

 Azt a férfit, aki 2008. december vége és 2009. január vége között öt idős, egyedülálló emberhez hatolt be éjszaka, az áldozatokat megkötözte és értékeik átadására kényszerítette. Aztán az ötödik eset után – amelynél súlyosan bántalmazta a sértettet – felhagyott „tevékenységével”. A rendőrség nagy erőkkel kereste, de adatok és nyomok hiányában nem jutott az álarcos, kesztyűs rabló nyomára. A városban és környékén hónapokig rettegtek az egyedül élő idősek, majd lassan megnyugodtak a kedélyek. A rabló nem lendült újabb akcióba, az ügy - súlyosságára való tekintettel - a megyei rendőrfőkapitányság hatáskörébe került. Aztán 2009 decemberében újabb rablás történt Pápán. Az elkövetés módja kísértetiesen hasonlított az egy évvel korábbi bűncselekmény sorozatra. A pápai nyomozók az első pillanattól kezdve gyanították, hogy a két ügynek köze van egymáshoz. A rendőrkapitányság teljes állománya az újabb rablás felderítésén dolgozott – ezúttal eredményesen. A rablót néhány napon belül elfogták, tettét beismerte, a rablássorozatot azonban tagadta. De a nyomozók nem adták fel. A gyanúsítottat az elé tárt bizonyítékok, a mindenre kiterjedő keresztkérdések hosszú sora végül megtörte a 34 éves férfit és részletes, feltáró jellegű vallomásában elismerte, ő volt az elkövetője ötös rablássorozatnak is.

- Egy rendkívül kreatív bűnelkövetővel van dolgunk – mondta Nagy Ákos főhadnagy. - Nem egy bevált módszerrel hatolt be az ingatlanokba, hanem feltérképezte a helyszínt és aztán döntött. Volt, ahol a tetőcserepeket szedte fel és a padláson keresztül jutott be a lakásba, volt, ahol egy ablaküveget repesztett be, majd szedett ki és az ablakon mászott be. Szakszerűen és csendesen dolgozott a több szakmában is jártas tettes. Egy helyen mozgásérzékelős fényvető volt a házra szerelve, amikor az elkövető ezt észrevette, az egyik melléképületbe bejutva rövidzárlatot okozott, hogy hatástalanítsa a szerkezetet. Körültekintése arra is kiterjedt, hogy a sértettek ne kérhessenek külső segítséget, ezért a telefonzsinórokat elvágta. A tettes egy-egy helyszínen több órát is eltöltött, megdézsmálta a házban talált süteményeket, ivott a fellelt italokból, sőt olyan is volt, hogy kávét főzetett az áldozatával. Ám arra gondosan ügyelt, hogy nyomot ne hagyjon maga után. Tettének elkövetésekor különböző fenyegető eszközöket használt az áldozatok megfélemlítéséhez, ám ezeket az ötös rablássorozat utolsó esetét kivéve – amikor súlyosan bántalmazta a sikoltozó sértettet – nem használta.

- Tán fel sem fogtam akkor, hogy mi történik velem – meséli Vera néni, az egyik áldozat. – Hajnali egy óra körül még ébren voltam, amikor megjelent. Nem tudtam, hogyan jött be, hiszen minden be volt zárva. Csak annyit mondott, hogy adjam oda a pénzem. Tegezett. Tízezer forint volt a szobában, azt odaadtam neki, de azt mondta, ez nem pénz. Aztán nem kérdezett semmit. Teljes csendben mindent kiszórt a szekrényekből és minden értékemet elvitte. Ami legjobban fájt, hogy elvitt mindent, ami a férjemtől emlékül maradt. Kértem, hogy azt ne vigye el, de nem hallgatott rám.

Vera nénit nem bántotta az elkövető. Azt mondta, nem bánt, ha jól viselkedek – idézi fel a szörnyű éjszaka emlékét az idős asszony. – Kellemes beszéde volt, bár megkötözte a lábamat és a kezemet, nem bántott. Nagyon szépen beszélt vele, mert azt hitte, így tud rá hatni. Nem sikerült.
Vera néni, mint mondja, azóta is fél. A házat zárja, éppúgy, mint a történtek előtt, de most már több zárral. Ablakaira rácsot szereltetett. Nappal jól van, de ha eljön a sötétség, szívébe félelem költözik újra.

A Pápai Rendőrkapitányság épületében várom, hogy beszélhessek a rablóval. H. Tamás elfogását követően mindenben együttműködött a rendőrséggel és vállalta a sajtóval való beszélgetést is. A kis helyiségben háttal ül nekem, lassan szívja a cigarettát. Arcát nem látom, csak a hangját hallom, amint halkan kéri az őt őrző rendőröket, hogy engedjék meg, hogy beszéljen a barátnőjével, aki láthatásra jön hozzá hamarosan. Megoldjuk – mondja neki a bűnügyi osztály vezetője és nyúl a telefonért, hogy szóljon az ügyeletre. Aztán nyitják a beszélgetés helyszínéül szolgáló terem ajtaját, a férfit bevezetik és ott ül velem szemben az az ember, aki egy évvel ezelőtt rettegésben tartotta a környék idős lakóit, aki halálfélelmet keltett megjelenésével áldozataiban és aki elvitte minden értéküket. Mégis megdöbbenek…valami elvetemült, filmekben látott agresszív gazembert várok, de velem szemben egy nyugodt arcú, tiszta tekintetű, értelmes, választékos beszédű fiatalember ül. Ha nem tudnám, hogy súlyos bűncselekmények gátlástalan elkövetője, azt gondolnám, egy hétköznapi, normális életet élő ember.

Kezét ölébe ejti, csuklóin bilincs. A bilincstől pórázszerű szíj kúszik a padlón, másik végét egy nagydarab rendőr fogja szorosan. A férfi hangja csendes, elgondolkodó. Nem vagyok szakértő, nem tudom megállapítani, csak megjátsza-e magát vagy tényleg ilyen.

- A pénzért – válaszolja egyszerűen arra a kérdésre, hogy miért tette. – Próbáltam több helyen elhelyezkedni, dolgozni, de a múltam miatt erkölcsi bizonyítványt nem kaptam, hivatalosan sehová nem tudtam elmenni dolgozni. Az első Mihályházán volt…nem éreztem semmit, tán csak izgalmat. Ha az ember eljut arra a pontra, hogy most már semmi nem érdekli, akkor nem érez félelmet a tettei miatt.

- Idős emberekhez ment be. Látta a szemükben a rettegést...

- Igen. Mint utólag kiderült ez hatással volt rám. Akkor nem zavart, akkor csak az volt fontos, hogy megcsináljam. De volt olyan, hogy megitattam az idős embert vízzel, odaadtam neki a gyógyszerét, mert mondta, hogy szívbeteg és láttam rajta, nagyon meg van ijedve. Odafigyeltem rá végig, nehogy valami baja legyen, de mégis megcsináltam. Ezt nem azért mondom, hogy fényezzem magam… Az egyik helyszínen volt egy hölgy, akit bántottam – fűzi tovább halkan a szót –, ez nagyon rossz volt utólag. Ez az utolsó helyen volt…talán akkor jött az, hogy na állj.

- Aztán eltelt majdnem egy év...

- Azt végigdolgoztam. Sikerült melót találnom, építkezéseken ácsként dolgoztam. Aztán így tél elején megszűnt...

- És újra akcióba lendült, pedig tudta, hogy keresik a rendőrök.

- van...sajnos.

- Elfogták, most mit érez?

- Talán valamiféle megnyugvást. Normális emberben ez nem marad meg nyomtalanul. Még önmagának, ha meg is tudja magyarázni, hogy miért és igazoltást tud adni a tettére. A környezetem semmiről sem tudott, én mindent magamban csináltam. Engem a munkáltatók úgy jellemeztek a rendőrségnek, hogy nem lehet megszakítani, ha dolgozni kell. Nem tartottak rossz embernek és én magamat sem tartom annak, de most már tudom, hogy el tud érni egy pont...

- Nem először lesz büntetve, tudja, hogy mire számíthat?

- A határokat tudom. 5-15 év.

- Ez nagyon sok idő...

- Hát mit mondjak...34 évesen bekerül az ember és 45-50 lesz, amikor kijön.

- És azután?

- ...hát...ha lesz meló, akkor dolgozom, ha nem, akkor nem tudom mi lesz. Nem akarok semmit sem mondani, de nem arra törekszem, hogy bűncselekményekből éljek. Soha nem az volt a célom.

kapcsolódó cikk:

• Rendőrkézen a tavalyi rablássorozat elkövetője